Amber /Loki ff. /

6.

A hetek lassan teltek, de nem változott semmi. Loki nem szólt egy szót sem, így apám kezdett egyre haragosabb lenni. Már felesleges volt ez az álca dolog, tudtam, hogy nem jutunk ki innen. Azt hittem, talán most sikerül, talán megmenekülök, de nagyon úgy tűnik, hogy nekem már késő. Itt kell leélnem az életemet, ha akarom, ha nem. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy mindenki rajong itt a hercegnek titulált elmebetegért. Ez nevetséges. Magára hívja a figyelmet, ha kell ha nem. Egyszerűen elviselhetetlen a pasas.

Fájó bokával vánszorogtam le az edzőterembe, és még be sem léptem az ajtón, már jött az ütés oldalról. Nem számítottam rá, hogy lesz itt egyáltalán valaki.

-Amber?

Att se tudja ki vagyok, és földhöz vág. Kedves...

-Lestat? - kérdeztem bizonytalanul, miközben a földön szenvedtem.

Ő volt az egyetlen, mondhatni barátom. Sokáig csak titokban beszéltünk, mert itt nem megengedett az ilyesféle kapcsolat. Mert ha vannak barátaink, az gyenge pont. Bár a könyvek szerint erősít, mivel van kire támaszkodni. Szóval Lastat volt az egyetlen barátom, de mikor apám tudomást szerezett erről, akkor elküldte őt Amerikába. Azóta nem találkoztunk. Eltelt két év, de egy hangyányi információt sem kaptam róla. Azt hittem elkepták vagy meghalt.

-Te élsz? Vagy valaki kiütött? - kérdeztem bizonytalanul.

Ő a következő pillanatban már előttem is termett, majd felrántott a földről. Furcsa volt így egymással szemben állni. Régen egymagasak voltunk, most meg szó szerint fel kell néznem rá.

-Mi történt? - kérdeztem, mikor már nyugodtan le tudtunk ülni az egyik szivacsra.

-Apád elküldött, és be kellett épülnöm az egyik maffiához. Nem volt vészes, inkább egy kis nyaralásbak nevezném. Csak hát túlságosan is alábecsültem őket. Lelepleződtem, így menekülnöm kellett. Ide nem mertem visszajönni, nem is akartam, de most megtaláltak.

Azért fájt, hogy csak úgy elment volna, velem mit sem törődve. De én is ezt tettem volna a helyében. Ha az egyikőnk lehet szabad, akkor menjen, jobb mint ha ketten raboskodnánk.

-Vissza akartam jönni érted...

-Kár lett volna. Élned kellett volna a lehetőséggel és eltűnni. - feleltem halkan.

-Gyere velem Amber. Menjünk el.

Csillogtak a szemei, miközben kért. Annyira szerettem volna igent felelni, hogy rendben van, tűnjünk el innen amilyen gyorsan csak tudunk. De nem, alig láthatóan megrázta a fejét. Óvatosan az ajtó felé pillantottam. Várták ott, valamire vártak. Végigfuttattam a szemem Lestat testén, de nem láttam drótokat. Pedig meg voltam győződve arról, hogy ott vannak.

-Nem. Én hű vagyok, és leszek mindörökre a Hydrához. Nekem ez az életem. Sosem leszek olyan áruló mint te Lestat. A barátom voltál, de elmentél, elárultál minket.

Neki csak a hátát látták, és a kamerák sem vették az arcát. Láttam rajta, ahogyan csintalanul elmosolyodik, majd kacsint egyet.

-Könyörgöm Amber. Szükségem van rád, én... - látszott rajta, hogy mindjárt elrögi magát, így hatalmas önuralom kellett ahhoz, nehogy elmosolyodjak.

-Nekem viszont nincsen senkire. A szeretet gyenge pont ezt neked is tudnod kellene.

Itt már elkomorult az arca. Tudtam, történtek Lestattal szörnyű dolgok, veszített el számára tettentően fontos személyeket. De ezt muszály volt bedobnom, mert akkor a hallgatóinknak minden kételye el fog illanni.

A két pasas elállt az ajtóból, Lestat pedig felszabadultan sóhajtott.

-Szép volt Amber. - biccentett felém. - Bizonyítottad a hűségedet. Remél az isteni barátod is átmegy ezen a teszten.

Micsoda? Lokival is megcsinálják ezt? Na ne, ha az a bolond akár egy rossz szót is kifecseg, akkor lőttek mindennek. Féltem Lestatban megbízni újra, nem mertem elmondani a tervemet ezek után.

-Mikor végzik el rajta? - kérdeztem a lehető legmagabiztosabb arccal.

-Most folyamatban van, úgy tudom.

Belül már sikítottam az idegességtől, de egy kívülálló pusztán annyit látott rajtam, hogy nyugodtan ülök a földön.

-Nincs miért aggódni. Loki hűséges. - feleltem halál nyugodtan.

Nagyon szerettem volna még beszélni Lestattal. Hisz rengeteg kérdésem volt fél, de ennek nem most volt itt az ideje. Tudtam, hogy valamelyik este meglátogat, és akkor mindenről nyugodtan tudunk majd beszélni. Határozott léptekkel, és szó nélkül hagytam el a termet. Féltettem Lokit, hogy valami hülyeséget csinál. Nagy volt a csend, ami frusztrált. Először a szobámba mentem, hogy elrejtsem a legújabb szerzeményemet, Moliére egyik művét, mikor a szobámban egy nem várt személy fogadott. Loki az ágyamon feküdt és az egyik kedvenc könyvemet olvasgatta.

-Mit keresel te itt? - kérdeztem felháborodottan.

Sosem árultam el neki, melyik is az én szobám. Nem vagyunk annyira jóban azért. Ráadásul még a könyveimre is rábukkant.

-Úgy tudom tiltották itt a szépirodalmi művek. - felelte a fickó fel sem nézve a könyvből.

-Azok, de neked ehhez semmi közöd. Tedd vissza oda, ahonnan elvetted.

Ő morogva dugta vissza a matrac alá a kötetet, majd ülő helyzetbe tornázta magát az ágyamon.

-Szóval Loki, halljuk, mit keresel itt?

-Téged. - vonta meg a vállát, mint ha mi sem lenne egyértelműbb.

Csak kíváncsian pillantottam rá. Ugyan milyen problémája akadhat, amelyet máshol ne tudnánk megbeszélni?

-Szóval, tartottam attól, hogy lebuktatsz minket. Ezért úgy voltam vele, ha balul sülne is el a dolog, engem senki sem keres a szobában. Egybként pedig alig tudtam rólad valamit. Legalább is eddig. - mutatott az asztalon heverő könyvek felé.

Semmi joga nem volt ahhoz, hogy beleolvasson a könyveimbe, többek között a naplómba. Az egyes egyedül az enyém, és senki másra sem tartozik. Az utóbbi évben nem vezettem, de előtte heti rendszerességgel írtam le az érzéseimet. Ami... Nos, elég személyes...

-Miből gondolod, hogy az enyém? - kérdeztem kritikusan.

-Mi másért lenne a szobában rejtegetve, egy vörös, bőr kötéses napló?

-Talán mert olyané volt, aki sokat jelentett nekem. - feleltem egyszerűen.

-Ez lehetséges, de szerintem akkor is a tiéd. - kacsintott szemtelenül.

Loki okos, ez megkérdőjelezhetetlen. Viszont én sem adom magam könnyen. Még a végén azt hiszi, hogy túl járhat az eszemen.