Amber /Loki ff. /

13.

Sejtettem, hogy magányra van szüksége. Talán csak helyre akarja tenni magában a dolgokat. Próbáltam empatikus lenni vele az utóbbi napokban, és nem beszólni neki. Pedig annyi jó ötletem is volt. Ha nem lett volna ennyire depis tuti megemlítem, hogy ezer múlt és még a szüleinél lakik... Pff.. Gáz... De képes voltam ellenállni a kísértésnek, és normálisan beszélni hozzá. Érdekes volt, hogy amikor csak ketten voltunk, akkor önmagát adta, őszinte volt, de mikor mások is ott voltak, vagy tömegbe mentünk, akkor sérthetelennek tűnt. Pont úgy mint én. Remekül ismertem ezt a módszert, hisz évek óta űztem. Vajon akkor is ennyire őszinte lenne velem, ha tudná mik történtek a múltban... Jó kérdés...

Éppen az egyik edzőteremben gyakoroltunk, mikor elsétál az ajtó előtt Lestat Nathaniel kíséretében. Loki abban a pillanatban megállt, és kérdően pillantott rám.

-Azt hittem utálják egymást.

-Mert így is van. Elméletileg. Terveznek valamit, de jobb kimaradni belőle. Tudod, a háttérben. - nyomatékosítottam.

Persze Lokiról sütött, hogy le akarja buktatni mind a kettőt, viszont ezzel magunkat is gyanúba sodorhattuk volna.

-Oké, vettem az adást. - legyintett.

Háttal volt nekem, és jó távol. Nem számítottam arra, hogy támadni fog, de megtegtette. Hirtelen fordult felém, és hajította el a tőrt. Tudtam, hogy már nem tudok kitérni előle. Általában az ilyen helyzetekben nem érzek semmit, max egy kis kárörömöt, ugyanis a támadó semmi kárt nem tudott bennem tenni. Szóval alap esetben nem féltem volna, most viszont rettegtem. Loki okos, és ha nem is egyből, de rá fog jönni mindenre. Egyetlen pillanat alatt ezer lehetséges végkifejlet játszódott le a gondolataimban. A tőr egyenesen a combomba fúródott. Sajnos még a fájdalmat érzem, de kárt különösebben nem tett bennem. Egy másodperc sem telt el, és a bőröm felizzott a seb körül. A lehető leggyorsabban kihúztam a tőrt, amelynek pengélye már teljesen felhevült volt, vörösen világított.

Loki tekintetében először csak a kétségbeesést véltem felfedezni, de aztán az arca egyre jobban változott, mintha nem értett volna mi történik.

-S-sajnálom Amber, azt hittem figyelni fogsz, és... - zavartan hadart.

Ő sem tudta, mi történt, és új volt neki az egész. Nekem sajnos nem. Ezért edzettem korábban mindig egyedül, hogy ha esetleg mégis megsérülnék, akkor senki se lássa mi lett belőlem.

Nem vártam meg még befejezni, gyorsan szaladtam el a szobámba, mintha az menedéket nyújtana. A sebnek már hűlt helye volt, pillanatok alatt összeforrt. Kétségbeesetten csúsztam le a zárt ajtó mellett. Alig hittem el, hogy ez most megtörtént, az, amitől már évek óta rémálmaim vannak. Azóta nem sírtam, hogy megtörtént a baleset, ami már vagy hét éve volt
Most pedig zokogva terültem el a hideg talajon. Úgy éreztem mindennek vége van, hogy elveszítettem az összes önbizalmam és Lokit is. Csak egy szörnyet, egy torz valamit fog látni bennem. Talán hiba volt az egész, hiszen sosem leszek szabad. Egy ilyennek mint én nincsen helye a normális emberek között.

Nem tudtam mennyi idő telt el, de senki sem keresett. Magányosabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor. Kopogtak az ajtón, de nem feleltem. Újra és újra, de nem mertem reagálni.

-Amber, kérlek... Csak szeretnék veled beszélni.

Hogy kigúnyolj? Ugyan mit akarnál? Nem válaszoltam most sem. Egyrészt nem mertem, másrészt pedig szörnyen szánalmasnak éreztem magam.

-Tudom, hogy ott vagy. - felelte, majd könnyű szerrel feltörte a zárat.

Én csak elterülve a szoba közepén lehunytam a szememimet. Nem akartam hogy lásson. Persze ez nyilván nem változtatott a dolgon, de lagalább nem láttam az undort az arcán. Hallottam a közelítő lépteket, és szó szerint remegtem. Loki feltehetőleg legugolt mellém, mert egyre hangosabb hallottam a lélegzetvételeit. Olyan megalázó volt az egész, senki sem látott így korábban. Erősen szorítottam le a szememet, miközben az istenség letörölt egy könnycseppet az arcomról. Óvatosan a karjaiba vett majd elindult velem valamerre.

-Amber, te fázol? - kérdezte.

Valószínűleg annyira remegtem. Loki leült az ágyra, miközben engem még mindig a karjaiban tartott. Furcsa érzés volt, mintha egyáltalán nem undorodott volna tőlem. Lassan, bizonytalanul nyitottam ki, a feltehetőleg vösös szememimet. Őn nem nézett le rám, az állát a fejemen támasztotta meg.

-Nem kell mondanod semmit Amber. - suttogta.

Meglepett. Mert nem erre számítottam. Évek keresztül mást neveltek belém, és ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben.

-És ha szeretnék? - kérdeztem bizonytalanul.

Beszélni akartam róla, kibeszélni magamból az egészet. Az összes nyomorult érzésemet, amik évek óta mardostak belülről. Egyszerűen mindent el akartam mondani, de még mindig rettentően féltem.

-Akkor meghallgatlak, ahogyan te is tetted.

Talán, talán... Megkönnyebbülnék, ha ő tudná.

-Undorodni fogsz tőlem Loki, és te vagy az egyetlen, aki...

-Nem fogok. De ha ez kicsit megnyugtat, utánna én is mutatok neked valamit, amiről nehéz beszélnem. Így egyenlőek leszünk. - javasolta.

Kétlelkedtem benne, hogy tud olyat mutatni, ami kicsit megnyugtatna, de hittem neki. Ahogyan mindig is, miközben tudtam, hogy hiba, feltétel nélkül hittem neki.

-Régen én nem itt éltem... Hanem egy másik országban, az édesanyámmal és a nővéremmel. Apám és Nathanile, pedig az itteni bázison. Ritkán találkoztunk csak, évente körülbelül kétszer. Ide utaztunk, hét éve, mikor a Hydra egy új fajta emberkísérletbe kezdett bele. Különleges képességekkel ruháztak fel olyan embereket, akik valamilyen balesetben mozgáskorlátozottá váltak. Anyám szerette az apámat, de ennek ellenére külön éltek, akkor viszont szerette volna látni azt a felülmúlhatatlan felfedezést. Kocsival utaztunk. Anya vezetett, a nővérem pedig mellette, elöl ült. Veszekedtünk, mert folyamatosan kioktatott. Mivel idősebb volt, úgy érezte hatalma van felettem, és ezt egyenesen gyűlöltem. Ordítoztunk egymással, anya pedig minket próbált fegyelmezni. Hátra fordult és rámkiabált, de nem tudtam figyelni rá mit mondott, mert megpillantottam az oldalról érkező kamiont. Lefagytam, nem tudtam reagálni, és mire anya észbe kapott, már csak a hatalmas zajt hallottam. Sötét volt mindenütt, hallottam a szirénákat, de nem tudtam kinyitni a szemimet. Mindenem fájt, rettentően. Mikor felébredtem egy kórházban voltam, de nem volt velem senki. Fél akartam állni, de nem éreztem a jobb lábamat, azért...azért mert elveszítettem a balesetben. A kezem gipszben volt, a másik pedig tele volt kék zöld zúzódásokkal. Sokkot kaptam, nem tudtam hova tenni, hogy soha többé nem járhatok majd. Tönkrement az egész életem, és csak tizenegy voltam. Ordítottam, de csak percekkel később jött be az orvos, egy fiatal rendőr kíséretében. Nem kereteltek. Egyből elmondták, hogy az édesanyám és a testvérem még a helyszínen szörnyethaltak. Nem tudtam mit reagálni. Napokig nem beszéltem. Öngyilkos akartam lenni, de egyik kezemmel sem értem el a pengét, amelyet az a barom orvos a polcon hagyott a kötéscserék után. Miattam haltak meg mind a ketten. Ha képes lettem volna kussban ülni, akkor most mind a ketten életben lennének. Miattam haltak meg Loki, miattam... - zokogtam, miközben szorítottam az istenség karját.

Ő csak óvatosan ölelt magához, és a hátamat simogatta.

-Nem te tehettél róla. Gyerek voltál még, nem tudhattad mi lesz. A másik sofőr sem figyelt Amber. Ne hibáztatsd magad más bűnéért. - suttogta - Ők sem akarnák, hogy még többet szenvedj.

-Nem érdemlek mást Loki. Csak a fájdalmat. Hazudtam a balesetről mindenkinek. A rendőrség nek és az apámnak sem árultam el az igazat. Rettegtem tőle mindig is, hogy kiderítik, és akkor engem is a legkegyetlenebb módon végeznek ki. Így viszont csak egy sérült gyerek voltam, egy teher apám szemében. De nem nyugodott bele. Elvégezte rajtam a kísérleteket. Egyiket a másik után, mígnem az egyik működött. Minden egyes alkalom rettenetes volt. Még semmi sem fájt annyira. Az utolsó kezelésnél mikor magamhoz tértem szinte sokkot kaptam. Ismét volt lábam, és rendesen tudtam mozogni.
De ez hamar értékét veszítette, ugyanis akkor láttam még mivé lettem. Izzott a bőröm mindenütt, mintha folyékony láva lett volna, és semmilyen fegyver nem fogott rajtam. Teszletek. Többször lelőttek, de nem történt semmi. A fájdalom megmaradt, de egy szörnyeteg lett belőlem. Egy sebezhetetlen fegyver, akinek sosem lesz helye a normális társadalomban.