Amber /Loki ff. /

17.

A srác határozott, de mégis olyan idióta stílusban vágta le magát a székre. Apám szemben állt velünk, és úgy méregetett minket.

-A fülembe jutottak bizonyos információk, melyeknek hitelességéről itt és most meg fogunk győződni. - felelte hidegen.

Az arcáról semmit sem tudtam elolvasni. Olyan volt, mintha nem lett volna benne élet.

-Uram, biztosíthatom, hogy igazat mondok. Ez a kettő itt szökést tervezett. - hadarta.

Mindenki tekintete rám szegeződött, még Lokié is. Igyekeztem teljesen nyugodt maradni. Ide higgadt válasz kellet, nem pedig heves ellenkezés.

-Nem ez lenne az első alkalom. - vetette közbe apám hidegen.

-Nem áll szándékunkban a szökés. Itt mindenem meg van, ahogy Lokinak is.

Elekintve Asgard koronájától, és még néhány egyéb apróságtól.

-Ez nem igaz. Hallottam mikor erről beszéltek, felvételem is van róla. - emelte magasba az állát.

Megfagyott a vér az ereimebem. A szobánkba rejthetett el hangrögzítőt vagy kamerát. Mind a kettő végzetes lehet.

-Kételkedek az eredetiségét illetően. - szóltam magabiztosan.

-Ha meg akarnék szökni, biztosan nem egy ilyen hülye libával indulnék. - kiabálta közbe az istenség.

Apán hevesen kapta felé a fejét. A szemei szikrákat szórtak, és egyre csak közeledett Lokihoz. Imádkoztam, hogy ne essen baja. Annyira félettem, talán jobban mint saját magamat, ami nem volt rám jellemző, de most mégis így történt.

-A lányomról beszél. - kapta el a herceg torkát.

-Most mind egyenlőek vagyunk. Nem számít, hogy Amber kicsoda. - felelte.

-Talán azt hiszi van hatalma? Minden erejét elveszítette, mikor megpróbálta ellopni a Tesserachtot a SHIELD-től. Félholtan találtunk magára, és ha az pusztán egy álca volt, ebben a terembe akkor sincsen hatalma. - ordított vele, de Loki arca meg sem rezzent.

Már-már pofátlanul elvigyorodott, majd lassan, alaposan megfontolva válaszolt.

-Gondolja, ha lett volna alkalmam elmenni, maradtam volna? Ugyan mit tartott volna itt?

Semmi sem. Azonnal elment volna. Tudtam hogy akkor nem mondott nekem igazat, de azért fájt így hangosan kimondva. Viszont megértettem, teljes mértékben.

-Hozassa a bizonyítékot. - intett az egyik aljóban álldogáló katonának.

Néhány perce telt csupán, mire az visszatért a kezében egy aprócska adathordozóval. Így első ránézésre nem tűnt annyira, vészesnek, de mikor bekapcsolta a lélegzetem is elállt. Loki karjaiban voltam, és a múltamról beszéltem neki. Valaki felvette azt, ahogyan minden titkomat kibeszélem, ráadásul egy másik világ béli hercegnek. Apám egy pillanatra sem nézett rám. Lesokkolt arccal hallgatta a videót. Még a felénél sem járt, mikor eldördült egy fegyver. Én nem éreztem fájdalmat, és egyből Lokira kaptam a tekintetem. Vele sem volt semmi baj, az alap dolgoktól elekintve. Kétségbeesett arccal figyelte, a mellettem ülő holttestet.

-Azt hiszem, már látom mi volt az oka arra, hogy maradjon. - morogta apám, a megállított videóra tekintve.

-Ez hamisítvány!,Egy ujjal sem értem a lányához!- emelte magasba a kezeit, már amennyire tudta.

-Dehogynem. De nem is érdekel. Amber- fordult felém- hogy tehetted ezt? Hogy titkolhattad el mindezt előlem? Te nem vagy a lányom többé. - ordított, majd rám fogta a fegyvert.

Egy pillanat alatt pergett le előttem az egész életem. Tudzam, hogy meg fogja húzni a ravaszt, hogy most minden véget ér. Könnyes szemmel néztem bele az övébe, de nem láttam semmit a tiszta gyűlöletet és megvetésen kívül. Még utoljára Lokira szerettem volna nézni, elmondani neki, hogy annyira sajnálom, hogy ebbe belernágattam, hogy ez az egész az én hibám. Elszorult a torkom remegtem. Lehunytam a szemem, és csak egy erős lökést éreztem oldalról. A következő pillanatban hallottam meg csak azt a jellegzetes hangot, mikor eldördül egy fegyver. Nem éreztem fájdalmat. Olyan volt az egész, mintha csak zuhantam volna a semmiben. Viszont mikor hangosan koppant az állam a padlón akkor igen is éreztem a fájdalmat. A gondolataim visszatértek, és hirtlen tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. Azonnal kipattantak a szemeim és Lokit kerestem, hátra fordultam, és hirtelen nem tudtam hol vagyok. Ez nem egy fekete bázis volt, hanem egy aranyan csillogó, freskókkal díszített terem. Ráadásul Loki felettem könyökölt a hideg padlón. Nevettem, nem hittem el, hogy ez igaz.

-Meghaltunk Loki? - kérdeztem bizonytalanul.

Ő csak vigyorogva megrázta a fejét. Nem, ezek szerint élünk. De akkor, hogyan lehetséges ez? Mi történt, és hol vagyunk? Az istenség arca egyre közelebb került az enyémhez, amit egyáltalán nem bántam, sőt én is meg akartam tenni. De egy feszült köhögés a háttárből mind a kettőnek kizökkentett. Loki ijedten kapta fel a fejét, és én is a hang irányába fordultam. Egy arany trónon egy idős férfi ült talpig páncélban. Feszülten figyelt minket, és néhány másodperc múlva már katonák vettek körül minket, és lándzsáikat szegezték ránk. Annyira gyorsan történt minden, nem tudtam feldolgozni az eseményeket.

-Ohh a francba! - nyögte Loki, miközben felrántottak minket a hideg talajról.

Én nem értettem mi történik, de Loki nagyon is tudta.

-Vigyék a lányt a tömlöcbe. - utasította az öreg a katonákat.

Azok egy pillanat alatt kapcsoltak, és mellettem temettek. Már vezettek ki a teremből, mikor meghallottam Loki reményvesztett kiabálását.

-Atyám, neki semmi köze sincs ehhez az egészhez!

A hangja kétségbeesett volt, és csak most tudatosult bennem igazán mi is történt, hogy hol vagyok, kicsoda Loki valójában, és hogy ki az a rettentően unszimpatikus öregember...