Jᴀ́ᴛsᴢᴍᴀ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

05 - Összefutásunk

Egy halvány mosoly keretében álltunk meg Jisooval annál a kereszteződésnél hol útjaink általban elválnak.

A Nap már jócskán elhagyta déli állását, s kezdett nyugovóra térni, így a felettünk lévő égboltot narancsos árnyalatok vették uralomba, mi alól a nagyobbnál nagyobb bárányfelhők sem tudtak kibújni, így azok is színesen vándoroltak a levegőben.

- Biztos, hogy nem akarsz hazakísérni? -kérdeztem meg még egyszer az előttem állótól.

- Nem. -vágta rá egy széles mosoly keretében. - Mindeképpen haza kell mennem most már. -húzta el végül ajkait. - De... -emelete fel mutatóujját. - Majd bepótoljuk. Viszont, akkor estére sem szabadulsz tőlem. -nevetett fel kissé.

- Legalább lenne egy nyugodtabb estém. -eresztettem el egy kisebb mosoly.

- Aggaszt ez a dolog. -mondta halkan. - Annyira szeretnék segíteni... De, így nem tudok. -szomorodott el.

- Ez miatt nehogy szomorkodj itt nekem. -léptem hozzá közelebb, ajkaimon pedig egy kicsivel nagyobb mosoly keletkezett. - Minden rendben. -bólintottam. - Viszont nem akarlak feltartani. -nevettem fel kínosan.

- Még van időm. -mondta, majd feljebb emelte egyik kezét, min egy óra díszelgett. - Az-az, mégsem. -kerekedtek ki szemei, miután megpillantotta a pontos időt. - Rohanok. -hadarta, majd gyorsan megölelt.

- Köszönöm ezt a napot. -mondtam miközben viszonoztam ölelését.

- Ne köszönd. -húzódott el. - Következőre úgyis te fizetsz. -nevetett, majd már el is indult a házához vezető járdán. - Szia. -intett.

- Szia. -motyogtam, miközben kissé felemeltem a kezemet s intettem egyet.

Egy darabig még követtem tekintetemmel a lány útját, majd fejemet lehajtottam s egy nagyobb sóhaj hagyta el ajkaimat.

Szívesebben tölteném a sötét, s kissé hűvös utcán az éjszakát, mint otthon...

Lassan lehunytam szemeimet, majd elkezdtem végig gondolni azt, hogy vajon miket szeretne velem megosztani az apám.

Nincs szükségem az információkra... Nem akarom megtenni! -szorítottam ökölbe a kezeimet.

Sosem gondolkodtam azon a kiképzés alatt, hogy nekem ezt egyszer élesben kell csinálnom. Csak csináltam amit mondtak, szó nélkül.

De most...

Most legszívesebben eltűnnék.

Fejemet lassan hátrahajtottam, majd kinyitottam szemeimet, tekintetemet pedig a felettem elterülű égre tereltem.

A hatalmas felhők már kezdtek több, kis részre osztódni, így szinte teljesen eltakarták a halványan látszodó csillagokat, mik még nem ragyoghattak teljes pompájukban, ugyanis a Nap fáradt fénye még mindig erősebbnek bizonyult.

Egy kis habozást követően visszaszálltam a földre, majd megfordultam s ráérős tempóba megindultam a házunk irányába.

Remélem, hogy mire hazaérek apám elalszik.

Kissé feszülten rúgtam odébb egy, az utamban lévő kisebb követ, mi hangos pattogások keretében landolt a járda mellett elterülő aszfalton. Ez volt az egyetlen egy zaj mi megtörte a napnyugta békés csendjét.

Már a madarak sem dalolták reggeli, s a napközbeni éneküket. Az járművek éles zaja sem hasított bele füleimbe, s az emberek is eltűntek az utcákról, csak én maradtam ott, a gondolataim társaságában.