Elfogadott segítség (Befejezett)

22. Valami mindíg elromlik

Bucky:

Nem viselem túl jól, ha Charlie nincs velem. Valahogy magányosnak érzem magam nélküle. Az a baj, hogy ritkán vannak bevetések, emiatt unatkozom. A csapattal szoktunk edzeni, de az csak napi két-három óra.

Ma reggel Charli időben elment dolgozni, emiatt vele keltem én is. Steve-vel elmentem futni, aztán edzettünk kicsit. A nap további részét a tv előtt töltöttem. Sajnos senki nem mondta, hogy lesz bevetés, emiatt úgy döntöttem, Vacak és én elmegyünk futni. Kicsit hosszúra sikerült a túra, de legalább nem voltam a négy fal közé zárva. Amikor csak tudtam, lejelentkeztem Charlienál, gondoltam, amíg vele beszélek, addig is telik az idő.

Miután visszaértünk, letusoltam, aztán eldőltem az ágyon. Vacak csatlakozott hozzám, alig tette le a fejét a vállamra, már aludt is. Valószínűleg én is elalhattam, mert mikor észbe kaptam, már sötét volt, Charlie pedig a fotelben aludt. Annyira édes volt, de felébresztettem.

- Jó reggelt - mosolyogtam rá.

- Szia. Mennyi idő?

- Este nyolc. Nem vagy éhes?

- De igen. Nem ettem, mikor megjöttem, gondoltam, majd veled, de úgy tűnik, elaludtam.

- Én is csak most keltem. Gyere, menjünk le enni.

Lementünk, szerencsére a konyha üres volt. Charlie melegszendvicset csinált nekünk. Nagyon finom volt. Már épp a végéhez közeledtünk, mikor megzavartak minket.

- De jó, hogy itt vagy Barnes - lépett be Tony az ajtón. - Holnap reggel nyolckor indulunk bevetésre. Ha jönni akarsz, legyél a garázsban.

- Hova mentek? - kérdezte Charlie.

- Találtunk egy újabb HYDRA bázist. Azt akarjuk megnézni. Max. három nap és itthon vagyunk.

- Szuper - mondta kicsit lehangolva.

- Nyugi. Vigyázok rá - lépett mellé Stark, majd kettesben hagyott minket.

- Haragszol? - kérdeztem aggódva.

- Nem. Nem erről van szó. Csak féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Aggódom.

- Vigyázok magamra. Esküszöm.

- Rendben.

Az éjszakánk csodásan telt. Charlieval ismét felfedeztük egymást. Miután egyenletesen szuszogott, én még néztem kicsit, aztán engem is elnyomott az álom.

Reggel nehezen akart elengedni. Meg kellett ígérnem, hogy vigyázok magamra. De végül elindultunk. Az út hosszú volt, délután értük el a célt. Küldtem Charlienak egy SMS-t, hogy megjöttünk, és most bizonytalan ideig nem tudok majd jelentkezni.

Steve ismertette a tervet, aztán elindultunk. Fel kellett térképezni a bázist, és elfogni az itt lévőket. Én Steve-vel mentem a központi épület felé.

Már majdnem ott voltunk az épületnél, mikor megláttam egy katonát. Ismertem. Ő is ott volt, mikor kisütötték az agyam. Egy másik épület felé rohant.

- Steve! Látod?

- Igen. Menj utána.

- Biztos, jó ötlet ketté válni?

- Nézd meg, hova ment, aztán gyere ide vissza.

- Rendben.

A katona felé mentem. Az épület, ahova bement, látszólag üres volt. A terem végén volt egy lift. Lementem vele a legalsó szintig. Egy kórteremben találtam magam. Hatalmas teremben találtam magam. Mind a két oldalon ágyak voltak, azokon pedig eszméletlen emberek feküdtek. Valami fura színű folyadék folyt nekik infúzión. Túlságosan lekötötte a figyelmem a rengeteg ember, ugyanis nem vettem, hogy mögém férkőzött valaki. Már csak a fádalmat éreztem a tarkómon, és elsötétült a világ.

Nem tudom, meddig voltam kiütve, de mikor felébredtem, egy szobában voltam, egyedül, nekem is be volt kötve infúzió, de rajtam kívül senki nem volt ott. Ahogy próbáltam voltam felkelni, valami nem stimmelt. Oldalra néztem, és a hiányzott a fém karom. Teljesen leszedték.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és elindultam kifelé. Minden üres volt. Sehol senki. Ahogy haladtam előre, megtaláltam azt a termet, ahol én jártam, de egy hatalmas bomba is volt ott. A visszaszámláló szerint csak 10 percem volt eltűnni. A lift lassan ért le. Mire bászálltam, már csak hat percem volt.

Ahogy kiszálltam a liftből harcok zaja ütötte meg a fülem. Remélem, hogy Steve és a többiek nem hagytak itt. Kiléptem az ajtón, és tényleg ők voltak azok. Ekkor rombat fel az épület. A lükés és a meleg teljesen ellepett. Ismét elájultam.

Charlie:

Lassan nyitottam ki a szemem. Szőrnyen fájt a fejem. Csak nyöszörögni tudtam. Valahogy olyan üresnek éreztem magam, mintha valami hiányozna belőlem. 

- Charlie - hallottam meg Steve aggodó hangját.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Elájultál. Túlaggódtad magad.

- Nagyon legyengültél - hallottam meg Bruce-t is.

- Az elmúlt hetekben sokat hánytam a gyomorideg miatt.

- Nem gyomorideg volt. - mondta Bruce.

- Tessék? - hírtelen pattantam fel.

- Sajnálom Charlie.

- Mi történt? - kérdeztem.

- A sok aggódás, a stressz miatt nagyon legyengültél. Elvetéltél.