Elfogadott segítség (Befejezett)

09. Érzelmek viharában

Charlie:

Buckyval nagyon jól haladok. Egyre jobban megnyílik nekem. Olyan dolgokat mesél, miket élvezet hallgatni. Sokat nevetünk, mikor szóba kerülnek a régi dolgaik, mikor még Steve-vel fiatalok voltak. Nagyon édesen nevet, szeretem hallgatni. Szép mosolya van.

- Charlie beszélhetnénk? - hallottam meg Tony hangját, mikor a reggeli után elindultam a nappaliba.

- Persze. Miben segíthetek?

- Szóval nem igazán tudjuk, hogy mit adjunk Barnesnak, és már egy közös ajándékon kezdtünk agyalni. Sam azt mondta, hogy náluk a veterán központban vannak segítő kutyák, akik arra vannak kiképezve, hogy a volt katonáknak segítsenek túl jutni a problémáikon. Arra gondoltam, hogy szerezhetnénk neki egyet. Mit gondolsz?

- Ez egy nagyon jó ötlet. Szerintem jót tenne neki. Sőt. Tudom is, hogy honnét szerezhetnénk egyet.

- Szuper. Mikor mehetünk megnézni?

- Beszélek a kiképzővel, és meglátjuk.

A segítő kutyák kiképzője jó barátom, sikerült vele megbeszélni, hogy Buckyt oda visszük 25-én reggel, had ő vállasza ki a kutyáját, a többiek összedobták a kutya árát, hiszen nem szeretnék visszavinni.

Ahogy közeledett a karácsony, Bucky egyre visszahúzódobb lett. Megint sokat vonult el a szobájába. Tudtam, miért. Gondoltam, valamivel ki kéne rángatni, és már a nevetése is hiányzott nekem. Nagyon.

- Szia. Bejöhetek? - nyitottam be a szobájába 23.-án délelött.

- Gyere csak.

- Hát te miért kuksolt itt? Nem akarod feldiszíteni a szobád? Segíthetek, ha gondolod. Sőt! Tudom is. Mit szólnál hozzá, ha vennénk neked ide a szobádba egy kis fenyőfát, amit mi ketten feldiszítünk? Vagy szeretnéd egyedül csinálni?

- Aranyos vagy Charlie. Tényleg. De a karácsony nem az én ünnepem. Menyj csak, ünnepelj a többiekkel.

- Én veled szeretnék ünnepelni.

- Nem vagyok túl jó társaság ilyenkor.

- Nem baj. Gyere, vegyünk fát.

- Nem hagysz békén, igaz?

- Igaz - válaszoltam mosolyogva. Tudtam, hogy nyertem.

Viszonylag hamar találtunk két, kissebb méretü, de csinos kis fát, amit kifizettem, aztán haza mentünk. Feldiszítettük a szobákat és a fákat, aztán lementünk a nappaliba. Bucky tenyere izzadt az idegeségtől.

- Nyugalom. Nem esznek meg - mosolyogtam rá.

- De utálnak. Főleg Stark.

- Ez nem igaz. Bízz bennem. Ok?

- Jó.

Bementünk a nappaliba, ahol is megálltunk az ajtóban. Stark hatalmas fát vett, amit most együtt diszítenek a többiek. Stark páncélban repked a fa körül és diszíti a felső ágakat.

- Áááá, a gerle párunk is megérkezett. Gyertek segíteni - mondta nekünk köszönés képpen Tony.

- Várj elösszőr a kötelező csók - szólalt meg Wanda. - Fagyöngy alatt álltok. - mutatott a fejünk fölé értetlen arcunkat látva.

Felnéztünk, és mi is láttuk, hogy bizony igaza van.

- Igaza van - mondta Bucky suttogva, ahogy felém fordult.

- Akkor mire várunk még? - kérdeztem.

Bucky átkartolta derekam és lágyan megcsókolt. Nekem hirtelen a pillangók táncra keltek a gyomromban. Ha Buck nem tart a két karjával, biztos, hogy felmondják a szolgálatott a lábaim. Teljesen elolvadtam. Életem első igazi csókját egy betegemtől kaptam, akibe kezdek beleszeretni. Szuper. Dobhatom ki az ablakon az elveimet.

Mikor elváltunk egymástól kissé zavartan, de mentünk segíteni a fadiszítésben. Egész éjjel a csókon gondolkodtam. Buck mellett ültem egy fotelben, amit körbe párnázta. Még mindig ez a legkényelmesebb pozíció, így nem fájnak a bordáim.

Vajon neki is ugyanolyan jó volt a csók, mint nekem? Mit érezhet irántam? Hagyam abba a kezelését? Azt nem tehetem. Tartanom kell az orvos-beteg kapcsolatot, legalább addig, amíg meg nem gyógyul. Utána meglátjuk.

- Szia - jött be Steve a szobába.

- Szia

- Miért nem alszol?

- Fájnak a bordáim. Lassan hat a fájdalomcsillapító, aztán akkor talán sikerűl elaludni.

- Minn gondolkosz ennyire? Ráncolod a homlokod.

- Semmi, csak pár apróg.

- Ő is kedvel téged.

- Miről beszélsz?

- Ismerlek Charlie. Láttalak titeket, mikor megcsókolt a fagyöngy alatt. Teljesen elolvadtál. Ő pedig ezek szerint kitett magáért. Kedvel téged, csak fél, hogy bántani fog.

- Ő a betegem Steve. Nem lehet köztünk semmi.

- Nem lehet, hogy te is félsz? Emlékezz, én mindent tudok rólad és róla is. Szerintem csak félsz kötődni valakihez. Amióta ismerlek, folyamatosan hallgatom a kifogásokat. Tanulsz, dolgozol, továbbképzésre jársz. Valami mindíg van, ami fontosabb, mint a magánéleted. Elég volt. Élj egy kicsit.

- De mi van, ha neki nem tetszem? - mutattam az egyenletesen szuszogó Buck felé. - Mi van, ha bele élem magam, ő pedig visszautasít?

- Hidd el, ettől nem kell félned. Ha vissza is utasít, akkor azért lesz, mert félt téged.