Elfogadott segítség (Befejezett)

31. Évforduló

Bucky:

Hope egyre többet beszél. Egyre felszabadultabb, egyre vidámabb. Charlieval szeretnénk valahogy beszoktatni az óvodába, de ez nem egyszerű.

Egyrészt még mindig retteg a tűktől, így az oltásait sem könnyű beszerezni, azok nélkül pedig nem mehet. Másrészről egyáltalán nem szereti, ha sokan vannak körülötte, fél a nagy zajoktól és lényegében mindentől.

Clint felesége sokat segít nekünk, de Hope az ő három gyereküket is nehezen viseli. Már nem menekül a szobába, ha itt vannak a gyerekek, de a közelükbe nem megy.

Próbáltuk rávenni, hogy játszon velük, de nem jött be. Valamit gyorsan ki kell találni, mert nagy bajban leszünk, ha sikerül összehozni a sajátunkat.

Lassan jön a december és vele a mi első évfordulónk. Már tudom, hogy mit szeretnék, de a megvalósítása kicsit várat magára. Láttam egy csodaszép gyűrűt az egyik ékszerésznél, de nem tudom az ujja méretét. Hogy a fenébe tudnám megszerezni? Komoly feladat lesz, azt már látom.

- Min gondolkodsz? - kérdeztem Charliet egyik este.

- Csak gondolkodom a karácsonyon. Emlékszel az első közös karácsonyunkra? - kérdezte, miközben az ölembe húztam.

- Igen. Tavaly csodás karácsonyom volt.

- Nekem is - mosolygott rám. - Hope?

- Alszik.

- Biztos?

- Mire gondolt a kisasszony?

- Hát.......... - felállt, majd maga után húzott az emeletre, ahol pár perc múlva már csak a sóhajaink lepték be a szobát.

- Szeretlek - bújt hozzám, majd elnyomott minket az álom.

Másnap reggel boldogan keltem. Charlie még aludt, így le tudtam húzni a gyűrűsujjáról a gyűrűjét. Nem vette észre. Majd azt füllentem, hogy nem láttam. A mai napot kibírja nélküle. Végülis ez nem hazugság. Ugye?

Délelőtt elmentem az ékszerüzletbe és megvettem a gyűrűt. Steve velem jött, ő fogja eldugni, így biztos, hogy nem találja meg.

- Bucky, te vagy az? - hallottam meg szerelmem hangját.

- Szia. Igen, én. Hol vagy?

- Az emeleten.

Felmentem hozzá, és az ágy alatt mutatott.

- Mit keresel? - kérdeztem.

- A gyűrűmet. Tegnap este még megvolt. Soha nem veszem le, de most nem találom. Néztem az ágyban, az ágy alatt. Mindenhol.

- Várj, segítek.

Leültem az ágyra, és a szanaszét dobált ágyneműt vettem kézbe. Tudtam, hogy a huzatba nem kereste.

- Cicám. Itt van.

- Hol volt? - kérdezte boldogan.

- A párna huzatban.

- Oda hogy?

- Nem tudom. Biztos alám nyúltál és úgy.

- Lehet. Tegnap sok érdekes pózt kiprobáltunk.

- Úgy gondolod? - néztem rá kérdőn.

- Igen - bújt hozzám.

A napok nagyon gyorsan teltek. December elején arra gondoltunk, hogy el kezdhetnénk beszoktatni a kicsit az oviba. Mivel nekem is egyre több munkám lett, Charlie is szeretett volna visszamenni dolgozni, ezt láttuk a legjobb megoldásnak.

- Hope! Szívem, lenne egy felvetésünk Anyával - próbáltam bevezetni a dolgot.

- Bajt csináltam? - kérdezte félve.

- Nem. Dehogy is - mosolyogtam rá, az ölembe vettem, majd folytattam. - Jövőre kötelezően óvoda kell járnod. Arra gondoltunk, hogy most megnézhetnénk, mégis milyen ez az ovi, ami itt van a közelben. Ha nem tetszik, akkor van még időnk másikat keresni. Mit gondolsz?

- Miért kell mennem? Itthon akarok maradni - bújt a nyakamba szipogva.

- Kicsim - kezdte Charlie. - Óvodába azért kell járni, mert ott kiszűrhetnek rengeteg mindent az óvónénik. Ilyen pl. ha valamelyik gyereknek beilleszkedési problémája van, vagy ilyenek. Sajnos a törvény azt mondja, hogy kötelező.

- Meddig kell ott maradnom? - szipogta.

- Holnap elmegyünk együtt, megnézzük, aztán meglátjuk, hogy lesz-e kedved holnapután elmenni.

- De holnap nem hagysz ott? - nézett Charliera.

- Nem. Holnap nem foglak ott hagyni. Megígérem.

- Akkor jó. Te nem jössz? - nézett rám.

- Nem kincsem. Én nem.

- Miért?

- Tudod, én csináltam nagyon rossz dolgokat a múltban. Nem akarom, hogy miattam elitéljenek téged.

- Gyere velünk Apa! Nélküled nem megyek. - bújt hozzám.

- Na szép. Én már nem is vagyok jó. - duzzogott Charlie.

- Ez nem igaz - nyúlt felé Hope. Mikor Charlie átvette, a nyakába bújt, aztán jó szorosan ölelte. - Téged is szeretlek Anya.

- Akkor jó - mosolygott rá.

Szerencsére minden nagyon jól sikerült. A óvodai látogatás alkalmával Hope találkozott egy kislánnyal, akivel egész délután együtt játszottak. Másnap úgy volt, hogy csak délig marad, de nem akart haza jönni velem, így már ott is maradt egyből végig. Ezután semmi gond nem volt.

A karácsony estét Tomynál, a bázison töltöttük. Hope ismét rengeteg játékkal és ruhával lett gazdagabb. És akkor jöttem én. Senki nem tudta mire készülök, csak Steve.

- Charlie. - álltam elé. - Ma egy éve, hogy elkezdődött valami köztünk, ami sokkal jobb, mint amiben reménykedhettem valaha is. Hope és te vagytok az életem, és remélem, hogy pár év múlva még nagyobb lesz a családunk. El tudnád képzelni az életedet velem? Hm? Lennél a feleségem? - kérdeztem, majd letérdeltem elé, és kinyitottam a kis ékszerdobozt.