A lány a tengeren túlról

Elbánok egy csivavával

  Utálok repülni. De tényleg.
  Eddig sohasem ültem repülőn (szerintem érthető okok miatt) de többé nem is fogok, az egyszer hétszentség. De talán kezdjük az elején.
  Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a csivava mellém került.
  Sohase szerettem az olyan kutyákat, amik egy kézitáskában elférnek, valahogy mindig úgy néztek rám, mintha menten meg akarnának folytani. Hát, ez talán nem is állt messze a valóságtól.
  Miután a repülőn megkerestem a helyem és kényelembe helyeztem magam, egy, kb. az ötvenes éveiben járó nő ült le mellém. Ha nem volt rajta fél kiló smink, akkor egy grammnyi se. Rövid, vállig érő haja kócosan verdeste vállait. Táskájában egy csivavát hozott, bár meg mertem volna esküdni rá, hogy élő állatot nem lehet az utastérben tartani. Mikor rám nézett, a gerincemen a hideg futkosott végig. Szemének színe olyan fekete volt, mint a Tartarosz legmélyebb bugyra. És ha ez nem lenne elég, még hozzám is szólt.
- Sszerbussz drágasszágom. Egy ilyen sszép kisszlány miért utasszik egyedül?
  Nem feleltem. Elkaptam a fejem, nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Ha ki tudtam volna nyitni, hát én esküszöm, hogy kiugrottam volna a repülő ablakán.
  A felszállásra nem szívesen emlékszem vissza. A gép rázkódni kezdett, majd egyre magasabbra emelkedett. Végig a székem karfáját szorítottam, pedig nem vagyok tériszonyos, sőt, tökre szeretem a magasságot, csak legyen valami biztos talaj a lábam alatt.
  Egy bizonyos magasság fölé érve hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. És nem a csivava, aki végig engem bámult. De mégcsak nem is valaki a repülőről. Mintha egy természetfeletti erő...valami hatalmas... a gépen kívülről figyelt volna. Szuper, már nem csak a nő miatt volt rossz érzésem.
  Mire elkönyvelhettem volna magamban, hogy csak én őrültem meg, és igazából semmi furcsaság nem történik, a csivava irdatlanul morogni kezdett rám, a nő pedig csitítgatni próbálta és közben magyarázott neki.
- Jól van, Kerberossz, nyughassz, nyughassz. Még nincs itt a te időd.
  Ekkor jött el az a pillanat hogy felpattantam, elnézést kérve átugrottam a nőn és a kutyáján, majd rohanni kezdtem a mosdó felé. A hátam mögül kutyacsaholást hallottam, de nem mertem hátranézni, pedig fogadni mertem volna, hogy már nem egy csivava méretű fenevad üldöz.
  Emberek sikítoztak mögöttem, mikor meglátták az ebet. Éreztem hogy egyre közeledik, de ekkor sikerült bevetődnöm a mosdóba, és magamra zárni az ajtaját. Tudtam, hogy a vékony ajtó nem fog sokáig kitartani, mivel a kutya, vagy a jó ég tudja mi ostromolni kezdte, de talán addig kitart, míg kitalálok valamit. Talán...
  Bepánikoltam. A túlélési esélyeim nem voltak túl kecsegtetőek, főképp, hogy a fenevad már majdnem áttörte az ajtót. Ekkor kezdtem el fázni. Vagyis igazából nem a teljes testem fázott, csak a lábam épp ott ahol a zsebemben... A tollam. Jéghideg volt. Kiszedtem a zsebemből, majd jobban szemügyre vettem. Egy felirat volt belegravírozva, görög nyelven, de esküdni mertem volna rá, hogy ez az elmúlt 12 évben nem volt ott.
Anakluszmosz II
  Hát, gondoltam, akárki is találta ki a feliratot, nem kapott Nobel-díjat a kreativitásáért, de mivel nem volt időm ilyeneken agyalni, golyóstoll lévén megnyomtam a végén lévő gombot, majd földhöz vágtam.
  Lényegében nem állt szándékomban földhöz vágni, de annyira meglepődtem, hogy ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. A földön már nem egy sima toll feküdt, hanem egy majdnem egy méter hosszú, bronz kard, melynek markolatát tengeri kagylók díszítették. Felkaptam, majd mielőtt a kutya rám törhette volna az ajtót, kinyitottam előtte.
  Ereimben megfagyott a vér. Egy másfél méter magas, korom fekete kutyával találtam szemben magam, ami három fejnek örvendhetett, és látszólag mindegyikkel engem akart megölni.
  Felém lendült, de kitértem a támadás elől (mire nem jó a hiperaktivitás?) és a fal mellett a háta mögé ugrottam. Sajnos ő sem volt lassú, megperdült, és ismét támadásba lendült. Feltéptem a csomagtér ajtaját, majd berontottam. Jobb ötlet híján minden kezem ügyébe akadó tárgyat a kutya fejeihez vágtam, de őt ez annyira nem hatotta meg. Valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom.
  Valamilyen módon a háta mögé kellett volna kerülnöm, mivel három fejjel szemben esélyem sem volt. Ekkor megakadt a szemem a nyúlketrecen. Öt nyúl ugrált benne össze vissza, de sajnos túl messze volt ahhoz, hogy azelőtt oda tudtam volna rohanni, hogy a kutya darabokra tépjen. Felötlött bennem a világ talán leghülyébb ötlete, de mit volt mit tenni. A kardomat a nyulak ketrecének ajtajához vágtam, kattant a zár, majd az ajtó kinyílt. A nyulak ahányan voltak, annyi felé szaladtak. A tervem sikerülni látszott, mivel a kutya mindhárom fejével a nyulakat kezdte figyelni. Szuper, már csak a kardomat kéne valahogy visszaszerezni, ha mégse jön be az ötletem... De szerencsére nem hiába hívták Anakluszmosznak, a tollam nemsokára újra ott pihent a zsebemben. Kirántottam, majd immáron karddal rontottam a szörnyre. Már majdnem ledöftem hátulról, de az utolsó pillanatban a szélső fejével hátrakapott és ha ebben a pillanatban nem áll belé a kardom, leharapja a kezem, viszont így csak fogaival egy kisebb sebet tudott ejteni rajtam. Ettől függetlenül még vérzett, de akkor ezzel nem foglalkoztam. A kutya egy vonyítás kíséretében aranyszínű füstté vált, én pedig a megkönnyebbüléstől elterültem a padlón.
  Szerintem minimum tíz percbe telt, míg normálissá vált a légzésem és fel bírtam kászálódni. Kifelé indultam, viszont miután becsuktam magam mögött az utastérbe vezető ajtót, egy vámpírral találtam szemben magam.
  Legalábbis elsőre úgy tűnt, aztán azóta nem értem, hogy nézhettem vámpírnak. A mellettem ülő nő volt, a folyosó másik végén, az utasok székei között állt. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, bőre fehér, mint a fal. És a hátából két denevérszárny meredezett az ég felé... Az egyik ülés támláján ült, és mikor szembefordultam vele, iszonyatos, alvilági hangon megszólalt.
- Alíssz, hogy képsszelted, hogy voltál képessz megölni a sszegédemet? - sziszegte, majd szárnyait kitárva felém vetette magát. Mielőtt elért volna, reflexből levetettem magam a földre, majd felfelé döftem a kardommal. A hölgyemény egy velőtrázó sikoly kíséretében köddé vált, én pedig a halálra rémült emberek tekinteteinek célkeresztjében visszaültem a helyemre, és lehunytam a szemem, remélve, az utam többi része nyugodtan telhet el. Hogy én mekkorát tévedtem...