A lány a tengeren túlról

Leszúrnak

- Ki maga? - néztem a férfira.
  A plafonon lévő lámpák felkapcsoltak. Csak most lett szembetűnő, milyen nagy is a csarnok. Minden kékeszöld volt, még a trón is, amin a férfi ült. Ő maga halványkék tógát és barna sarut viselt. Sötétbarna, enyhén hullámos haja a válláig ért, kb. a harmincas éveiben járhatott. Felállt, és tett pár lépést felénk. Először a többieket vette szemügyre, utolsóként nézett rám. Egyenesen a szemembe. Nekem pedig elakadt a lélegzetem.
- Szerintem tudod te azt, lányom.
  A szeme... ugyanolyan volt, mint az enyém. És persze Percyé meg Poszeidóné.
- Okeánosz... - suttogtam - Mit akar tőlem?
- Igazán semmit. Nem foglak bántani. Csak itt az ideje, hogy megtudd az igazat.
  Ekkor a terembe fegyveres telekhinek, kígyónők és más szörnyek rontottak be, egyenesen a többiek életére törve. Kivéve Annabethre. Vele csak azért álltak le harcolni, mert ő támadt rájuk.
  A kardomért nyúltam, de Arnold rámordított.
- Alíz, ne! Tartjuk a frontot! Te rendezd le Okeánoszt!
  A titánt vettem célba.
- Te sem gondolod, hogy tizennégy évesen egy titánnal állsz le harcolni - kacagott fel - Semmi esélyed ellenem. Csak azt akarom, hogy hallgass meg.
- Nem akarom meghallgatni! Nem fogok a maga oldalára állni! - mondtam hidegen a szemébe nézve, és támadtam.
  Ő is előrántotta a kardját, és hárította az ütésemet. Felém szúrt, de kivédtem. Vagy tíz percig csatáztunk, mikor az egyik hatalmas ablak kivágódott, és víz zúdult be, a falhoz csapva engem. De arra nem számított, hogy a víz energiával tölt fel, így egy karmozdulattal most én vágtam őt a falhoz a víz erejével. Vissza akart támadni, de mielőtt a vízsugár elért volna, visszafordítottam. Sajnos ő is, így kénytelen voltam mást kitalálni.
  Újra karddal támadtam meg, hogy eltereljem a figyelmét a tervemről. Sikerült jól időzítenem, így kissé meg tudtam sebezni, de nem sokkal később ő fordult jól, így a pengéjének vége a bal csuklómba vágott. Nem volt mély a vágás, de eszméletlenül fájt.
  Okeánosz csettintett egyet, mire egy másik ablakon is víz ömlött be, de ezúttal az egyik tartóoszlopnak csapva engem. Ügyelt rá, hogy minél gyorsabban elkerüljön a közelemből az erőm forrása, így vérző csuklóval a padlóra rogytam.
- Látod, nem megmondtam, hogy hallgass végig? - sétált felém a titán, és egész közel, kb. három lépésre állt meg tőlem - Nem foglak bántani. Van valami, amit tudnod kell. Én... - kezdte volna mondani, de eddigre összeszedtem a maradék energiám, és most az én csettintésemre ömlött be a víz, amit meglovagolva a csillár magasságába kerültem, és levágtam azt a tartó láncról. Megfigyeltem, hogy a lánc van vagy két méter hosszú, és egy kampóval lehet felakasztani a mennyezetre. Megragadtam és leszedtem onnan, majd még mindig a hullám segítségével Okeánosz mellett termettem, aki egy pillanattal tovább ámult, mint kellett volna, így a lánccal jó szorosan megkötöztem, mindezt egy szempillantás alatt. Egy hullámmal felküldtem a mennyezetre, ahol a kampó beakadt, így titánunk vagy öt méterre a földtől és az erejeként szolgáló víztől csüngött a plafonon.
  Okeánosz felkiáltott, majd ógörögül szidni kezdett engem.
  De ezzel most nem volt időm foglalkozni. Annabeth és Arnold fejenként egy, Percy viszont kettő szörnnyel küzdött. Az elmúlt egy hónapban egyáltalán nem tudott edzeni, de még így is bámulatosan csinálta. Viszont fáradt volt, és valószínűleg enni se sokat kaphatott, így egy óvatlan pillanatban az egyik szörny kirúgta alóla a lábát. A bátyám elterült a padlón, és úgy védett ki egy szúrást. De ezalatt a másik szörny is felé döfött...
- Ne! - kiáltottam fel, és elé ugrottam, egy szúrással végezve a szörnnyel. De ennyi elég volt ahhoz, hogy a másik az oldalamba mélyessze a tőrét.
  Összeestem a fájdalomtól. Elhomályosult a látásom, de azt még érzékeltem, hogy Percy végez a telekhinnel. Annabeth és Arnold is legyőzték ellenfelüket, és hozzám rohantak.
- Gyorsan! Percy, vizet! - kiabált Zeusz fia. A hangjában annyi aggodalom és félelem csengett, hogy magam is meglepődtem rajta.
  A fájdalom egyre tompult. Persze nem azért, mert jobban lettem. Nagyon mélyre hatolt az oldalamban a tőr. A szemem már majdnem lecsukódott, alig lélegeztem, mikor ismerős érzés lett úrrá rajtam, és kitisztult a látásom.
  Fellélegeztem. A padlón feküdtem, immár víz alatt. Percy valószínűleg térdmagasságig elárasztotta a termet.
  Egyre jobban lettem. A sebem gyógyulni kezdett, majd pár másodperc múlva csak a heg maradt utána.
  Felálltam. Arnold azonnal hozzám rohant, és olyan erősen szorított magához, hogy nem kaptam levegőt. Ezen mondjuk eléggé meglepődtem.
- Hé, hé, megfulladok - nevettem fel, még mindig a karjai közt.
- Te nem vagy normális - tolt el magától, de a kezei még mindig a vállamon pihentek - Mit gondoltál egyáltalán? Majdnem meghaltál! Ha még egyszer ezt csinálod velem...
- Jó, nyugi már! - mosolyogtam rá.
- Szerintem se kéne ilyenekkel trükköznöd - nézett rám a még mindig totál sápadt bátyám - Tartottam a frontot.
- Aha, persze - forgattam a szemem.
- Ha nem zavarna titeket, én is itt vagyok - szólalt meg Okeánosz a plafon környékéről.
- Mit akar még mindig? - nézett fel Annabeth.
- Hogy mit akarok? Igazán semmiség. Csak egy kicsit beszélgetni a lányommal. Tizenkét hosszú év kihagyás után megtehetem, nem? - nézett mélyen a szemembe.