A lány a tengeren túlról

Lefülelnek

  Minden tökéletesen ment, míg ki nem léptem a bungalómból.
  Hajnali öt lehetett, már kezdett pirkadni, úgyhogy gondoltam, elindulok. Halkan becsuktam az ajtót, de elfelejtettem, hogy van előtte egy egy fokból álló lépcső, így sikeresen elhasaltam a bungaló előtt.
  Óvatosan szétnéztem, hogy észrevette-e valaki a szökésem, de minden házban csend honolt. Nesztelenül elkezdtem az óceán partja felé osonni, nagy ívben kerülve a hárpiákat.
  Tervem nem éppen volt, pedig elméletben Athéné lánya lennék. Elsősorban gondoltam szétnézek valahol az óceán fenekén, és információt gyűjtök a néreiszektől.
- Hová igyekszel?
  Összerezzentem. Már bokáig a hideg vízben álltam, azt hittem, senki sem vett észre.
  Hátrafordultam. Arnold állt mögöttem, kócos hajjal és fáradt fejjel, de fürkésző tekintettel.
- Én csak... gondoltam úszom egyet - inprovizáltam.
- Táskástul? - vonta fel a szemöldökét.
- Megetetem a halakat...
- Alíz - sóhajtott fel - nem vagyok hülye. Te most éppen megszöksz?
- Dehogy! Csak éppen... - nem volt más választásom, el kellett mondanom neki az igazat - küldetést kaptam. Meg kell keresnem Percyt és Annabetht.
- És ugyan kitől kaptál te küldetést? - láthatólag meglepődött. Ő öt éve volt a táborban, és még sosem volt küldetésen, én meg kevesebb, mint egy hónapja, és most elvileg pont oda készülök.
- Apám - feleltem, és ezt hallva még jobban ledöbbent - azt mondta, ne szóljak Kheirónnak, mert nem engedne el.
- Nem mehetsz el egyedül!
- Akkor kérlek áruld el, ki tud még lélegezni a víz alatt! - ezzel láthatólag megfogtam, de nem adta fel.
- Tudsz csinálni légbuborékot, nem? Veled megyek.
- Arnold, ha valami történik velem, és nem tudom fenntartani a légbuborékot, akkor meghalsz!
- Ha veled történik valami vagy vízbe fulladok, vagy az unalom öl meg itt fent. És akkor ugyanott tartok.
  Részben igazat kellett adjak neki. Rajtam kívül nem voltak barátai a táborban, Grover össze vissza mászkált az országban, és ha én nem értem rá, akkor ő a kabinjában ülve unatkozott. Ha nem térek vissza a küldetésről, akkor talán csak enni megy ki.
- Oké, nem bánom - sóhajtottam - de te akartad.
- Király - vigyorgott - akkor mehetünk - gázolt bele a vízbe, és megállt mellettem, hogy együtt induljunk el.
  Sikerült Arnold köré légbuborékot vonnom, én meg ugye alapból is kaptam levegőt, úgyhogy a víz fenekével párhuzamosan ereszkedni kezdtünk.
  Jó kétszáz méter múlva Arnold szólalt meg.
- Ez így nagyon nem lesz jó - méltatlankodott - nem látok semmit. Egyáltalán hova megyünk?
- Keresünk egy néreiszt, és megkérdezzük, merre van Okeánosz palotája.
  A következő percben felordított, én meg szívbajt kaptam, hogy mit ordítozik.
- Arnold, mi bajod?!
- Figyelj, lehet hogy nem látok, de azt éreztem, hogy valami nagy van mellettem!
  Odanéztem. Egy nagy fehér cápa úszkált Arnoldtól kicsit távolabb.
- Mi volt az?! - tudakolta.
- Áh, igazán semmi... - mosolyogtam. Ha megtudná, mi van mellette, szerintem a bungalójáig meg sem állna.
- Figyu, Alíz! Van nálad zseblámpa, ugye?
- Igen, de...
- Add ide kérlek!
  Kihalásztam a zseblámpámat, majd beadtam Arnoldnak a légbuborékba. Felkapcsolta, majd mikor konstatálta, hogy látja mi van körülötte, önelégült fejet vágott. Szerencsére a cápa már elúszott.
  Lassan egy órája úton lehettünk, mikor halvány derengést láttam jobb felől. Éreztem, hogy háromszáz méter mélyen lehetünk, és Arnoldot is csak azért nem lapította ki a nyomás, mert nem hagytam neki.
- Kapcsold ki a lámpát! - szóltam utazótársamra, aki vonakodva bár, de megnyomta a gombot.
  A kék derengés felé úsztunk, és mikor elég közel értünk megláttam, hogy egy kis ház áll előttünk. Az egész kékes fénnyel derengett, megvilágítva a környezetét. Kertjében derékig érő hínárok és korallok nőttek szimmetrikusan elrendezve. Gyönyörű volt az egész, de pont ezért gyanús is.
  A világítás miatt valószínűleg Arnold is láthatta a házat, mert eléggé csodálkozó fejet vágott.
- Gyere! - szóltam hátra, és az ajtó felé indultam.
  Nem akartam a ház tulajára törni az ajtót, szóval kopogtam, és reméltem, meghallja.
  Kicsivel később kattant a zár és egy nő nyitott ajtót. Száraznak tűnt, pont mint én. Gyönyörű volt. Hosszú, barna haja a vállára omlott, sötétkék szemével óvatosan végigmért minket. Ruhája kék fénnyel játszott, olyan volt, mint a selyem, csak valami tengeri változatban. Bőre is kékes volt, az egész nő úgy nézett ki, mintha vízből lenne.
  Mikor a szemembe nézett, fintorgott egyet, egyből gyanakvóvá vált. Kezdem unni, hogy a szemembe nézve mindenki tudja, kinek a gyereke vagyok.
- Jó napot! - próbáltam udvariasnak tűnni - Mi...
- Poszeidón lánya, igaz? - szinte undorodva nézett rám, nem értettem, miért.
- Igen... - vontam össze a szemöldököm.
- Mit akarsz? - hát, úgy tűnik valakinek nagyon nincs jó napja.
  Felsóhajtottam, és már majdnem elkezdtem mondani, mikor rájöttem, hogy nem kéne akárkinek elmesélni, mi járatban vagyunk.
- Ki maga? - tértem ki a válasz elől.
- Látom nem adod fel egykönnyen - forgatta a szemét, de úgy tűnt, kissé megenyhült - Jobb lesz, ha beljebb jöttök.
  Megfordult, majd elindult.
- Alíz, nem tudom mennyire jó ötlet ez... Azt se tudjuk, ki ő... - szólalt meg a hátam mögül Arnold.
- Amphitrité vagyok - szólt hátra a válla felett a nő.