A lány a tengeren túlról

Instrukciót kapunk

  Amphitrité.
  Szóval ez a nő...a mostohaanyám?!
  Gondolatmenetemből Arnold zökkentett ki.
- Itt van levegő! - csodálkozott, mikor rájött, hogy a légbuborékja eltűnt.
- Igen, van - nyugtázta Amphitrité, aki a nappaliba vezetett minket.
  Itt is szinte minden kék volt. Két fotel, velük szemben egy kanapé, köztük egy kis asztalka. Az egyik oldalon a fal mellett egy szekrény állt, rajta egy tévének kinéző gépezettel. A falakat néhány festmény díszítette, a lámpa pedig valamilyen világító tengeri kőből készült. Összegészében egy komfortos és modern nappaliban álltunk ötszáz méterrel a vízfelszín alatt. Hát, ezt se gondoltam volna.
  Amphitrité a fotelekre mutatott, arra utalván, üljünk le, és ő is helyet foglalt a kanapén.
- Alap esetben tudomást sem vennék Poszeidón lányáról - sóhajtotta, és lenézően méregetett engem - de azt hiszem, most nem alap eset van.
- Mit vétettem maga ellen? - fakadtam ki. Kezdett nagyon zavarni, hogy nem tudtam, mit tettem ellene.
- Ó, te igazán semmit. Az apád annál inkább.
  Én hülye. Erre a nőre nézve a létezésem is sértés, hiszen ő apám felesége, de én nem az ő gyereke vagyok. De akkor miért nincs apám palotájában?
- Miért itt él? Miért nem apám palotájában?
- Már semmi közöm apádhoz. Elvált - ezt úgy mondta ki, mintha teljesen természetes lenne, de mégis érződött, hogy nem kicsit neheztel Poszeidónra.
  Mi Arnolddal minimum úgy néztünk rá, mintha közölte volna, hogy az istenek nem léteznek.
- Mi az hogy elvált? - eszmélt fel Zeusz fia.
- Ó, ti kisistenek, miért hiszitek azt, hogy mi nem haladhatunk a korral? - forgatta a szemét - Poszeidón közölte, hogy el fog válni tőlem, én meg nem tehettem semmit. Teszem hozzá, a te apád példájára jutott eszébe ez a ,,remek" ötlet - sandított rá.
- De hát...apám nem vált el... - makogta Arnold, aki láthatólag meglepődött a gyanúsítástól.
- Mert Héra lebeszélte róla. ,,Milyen lenne, ha a házasság istennője elválna?" De Zeusz találta ki ezt a marhaságot.
- Szóval maga...már nem az apám felesége. - vontam le a következtetést. - De mikor váltak el?
- A Gaia ellen vívott háború után. Nekem meg itt kell élnem, ebben a lyukban. Tudod, hogy apád palotája mennyivel nagyobb?!
  Nem, nem tudtam. Még sosem jártam apám palotájában, de azt hiszem, nem ez volt a legfontosabb témánk.
- Szóval... - kezdtem bele - Okeánosz lázadást szít. Maga csatlakozik hozzá...?
- Legszívesebben csatlakoznék - sértetten szipogott egyet - de az egyik kis szörnyecskéje állandóan megeszi a halaimat, és nem hagyja békén a nővéreimet. Ilyen körülmények között inkább semleges maradok.
- És tudna nekünk segíteni? - csillant fel a szemem.
- A biztos halálba futtok.
- Ha apám alul marad, az számomra majdnem egyenlő a biztos halállal. Nincs mit vesztenem.
- Hát jó. A palotát keresitek, ugye? Arra tartsatok, amerről a csikóhalak menekülnek. Poszeidón hívei, és nem tartózkodnak szívesen Okeánosz közelében.
- Ennyit kell tudnunk? Így találjuk meg a palotát? - kérdezte Arnold - Azt hittem, minimum a világ másik felére kell mennünk érte.
- Nem mondtam hogy nincs messze - nézett rá szemrehányóan Amphitrité - De Okeánosz inkább mélyebbre építkezett, mint messzire.
- Köszönjük! - álltam fel - Megkérdezhetem, milyen szörny eszi a halait?
- Áh, arra jobb, ha magatoktól jöttök rá. Ha Okeánosz palotájába mentek, muszáj lesz találkoznotok vele.
  Szép remények.
- Ezesetben szerintem induljunk - tápászkodott fel Arnold is - Köszönünk mindent - intett majd kilépett az ajtón, de egyből vissza is ugrott. Csurom vizesen.
- Szerintem jobb lenne, ha nem sietnél ennyire - vigyorogtam, majd légbuborékot vontam köré, elbúcsúztunk az ex mostohaanyámtól, és elindultunk.
  A csikóhalakat hamar észrevettük. Néha libasorban, néha kis csoportokban úsztak az ellenkező irányba, az ötcentistől a két méterig terjedő méretben.
  Egyre mélyebbre kerültünk, majd egyszer csak elértünk egy szakadék pereméhez.
- Na, ebbe nem szívesen esnék bele - világított le a zseblámpájával Arnold, de még így se láttuk a legmélyét.
- Pedig muszáj lesz - mutattam pár csikóhalra, akik a szakadékból úsztak fel.
- Várj csak... - azt a pontot tanulmányozta, ameddig a zseblámpa fénye elért. Egyszer csak összevont szemöldökkel rám nézett - Figyu, ez az izé mozog.
- A tengerfenék? - vontam fel a szemöldököm, és én is lenéztem.
  Valami termetes tényleg mozgott odalent. És emelkedett...
- Hallod, szerintem nem kéne megvárni míg ideér - Arnold a légbuborékból kinyúlva megragadta a karom, és úszni kezdtünk minél messzebb a szakadék széle mentén.
  Csak sajnos túl lassan. A teremtmény kiemelkedett a szakadékból. Vagy húsz méter hosszú volt, az átmérője meg lehetett vagy tíz méter. Henger alakú testén két oldalt két hatalmas szem ült. Nyolc, jó tizenöt méter hosszú karjával csapkodott mindenfelé. Lényegében úgy nézett ki mint egy polip, csak jópárszor nagyobb volt.
  Abbahagytuk az úszást, és dermedten néztük a lényt. Ez elől úgyse menekülhetünk el.
- Ez a... - kezdte Arnold.
- Kraken - fejeztem be helyette.