A lány a tengeren túlról

Tiszteletemet teszem

  Felsóhajtottam, majd bekopogtam. Árgus hozott el idáig, a tábor mindenese, azzal az ürüggyel, hogy ,,megvisel a féltestvérem eltűnése, és csak beszélgetni szeretnék az anyjával". Arnoldon kívül mindenki bevette, de rajta láttam, hogy nem hisz nekem.
  Egy középkorú nő nyitott ajtót. Hosszú, barna haj, kék szem. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd megszólaltam.
- Jó napot kívánok! Sally Jacksont keresem.
  Fürkészően méregetett, majd mikor a szemembe nézett, láttam rajta, hogy ledöbben.
- Gyere be kérlek. Azt hiszem, van pár megbeszélni valónk.

- Félvér vagy, ugye? - kérdezte, miközben a kanapén ülve teát töltött nekem.
- Nem egészen - sütöttem le a szemem.
- De Poszeidón az apád... - mosolyodott el.
- Igen, de Athéné az anyám. Szóval lényegében kisisten vagyok. Csak mégis halandó.
- Athéné? - ezzel láthatólag megleptem.
- Senki sem érti hogyan. De úgy tűnik, kibékültek.
- Oh, értem. De gondolom nem azért jöttél, hogy erről beszélgessünk. - még mindig mosolygott. Nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondókámba, nem akartam Percyre emlékeztetni, mert akkor biztos elszomorodik.
- Hát nem éppen... Percyről szeretnék kérdezni - nyögtem ki, és idegesen vártam a reakcióját.
  Igazam lett, a szemeiből rögtön sütni kezdett a szomorúság és az aggodalom. Tekintetét lefelé fordította, de még mindig mosolygott.
- Mit szeretnél tudni?
- Hová indultak el? Milyen küldetést kaptak?
- Ezt... ezt nem szabadna elmondanom...
- Kérem, maga az utolsó esélyem! - néztem rá kétségbeesetten - Apám azzal a küldetéssel bízott meg, hogy keressem meg Percyt és Annabetht. De meghagyta, hogy Kheirónnak ne szóljak, mivel nem engedne el. Senki sem beszél róla, merre indultak, így nem fogok a nyomukra akadni.
  Mikor kimondtam, hogy a keresésükre indulok, a remény szikráit láttam megcsillanni a szemében. Felsóhajtott.
- Percyék... Okeánoszt indultak felkeresni. Egyre több a pletyka, hogy Poszeidón ellen szít lázadást. Percynek annyi volt a feladata, hogy keresse meg a palotát, ahol Okeánosz tartózkodik, és figyelje meg mire készül. De... nem tértek vissza a küldetésről.
- Szóval valahol a tengerben vannak? - eszembe jutott az álmom. Talán éppen abban a palotában voltam...
- San Franciscoba indultak, Néreuszhoz. Ha valaki, akkor ő tudja, hol van a palota. De nem mehetsz oda. Biztosan csapda.
- Talán pont csapdába kéne esnem, hogy megtaláljam őket...
- Felejtsd el! Alíz, kérlek - szemei aggodalmasan néztek rám - nem sétálhatsz csapdába! Ha Percy és Annabeth ketten nem tudtak kijutni, akkor te egyedül...
- Ne becsüljön alá - mosolyodtam el.
- Dehogy becsüllek! Ugyanolyan makacs vagy mint Percy - szája szomorú mosolyra húzódott - Ennek talán Poszeidón az oka. De mindkettőtöknek helyén van az esze. És a szíve is. Tudom, hogy ha valaki meg tudja menteni őket, akkor az te vagy. Érzem.
  Bűntudatom támadt. Hogy bízhat meg bennem ennyire? Hisz nem is ismer. Mi van, ha nem sikerül...?
  Ránéztem. Bizakodóan nézett vissza rám. Azt hiszem, csak akkor értettem meg, mennyire aggódik a fiáért.
  Sikerülnie kell.
- Ígérem, visszahozom Percyt... - suttogtam, majd felálltam, és búcsúzkodni kezdtem - Köszönöm! Mindent!
- Én köszönöm - hozzám lépett és megölelt - ha Poszeidón téged bízott meg a megkeresésükkel biztos nagyon bízik benned. És szeret.
  Elpirultam. Életemben talán kétszer beszéltem apámmal, de akkor is max két percet... Nem tettem még semmit, amivel kiérdemeltem a bizalmát. Még.
  A magabiztosságom kezdett visszatérni. Percy édesanyját látva megfogalmazódott bennem, hogy az életem árán is visszajuttatom hozzá a fiát. Nem tehetem meg vele, hogy nem találom meg.
  Kiléptem az ajtón, elköszöntem, majd a rám váró Árgushoz mentem, aki visszavitt a táborba. A bungalómba érve azonnal pakolni kezdtem egy hátizsákba.
  Holnap hajnalban a testvéreim keresésére indulok.