A lány a tengeren túlról

Kibékülünk

- Ki mondta el, hogy hol vagyok? - kérdeztem lehajtott fejjel, a vizet pásztázva. A partszakasz egy eléggé eldugott részén voltam, amiről Percy beszélt nekem, hogy nézzem meg, mennyire gyönyörű.
- Percy küldött. Azt mondta, hogy ha most nem jövök utánad, ő rugdos el idáig - hangzott a válasz.
- Egyszer még megfojtom... - sóhajtottam.
- Az nehéz lesz...
- De nekem sikerülni fog, hidd el.
  Arnold a vízbe gázolt, majd leült mellém, de tisztes távolságot hagyva. Nem néztünk egymásra, mindketten a felkelő napot figyeltük.
- Mit szeretnél? - törtem meg a csendet.
- Elsősorban azt, hogy én se legyek vizes - borzongott meg, mivel a válláig vizes volt, és gondolom eléggé fázott a hajnali órában. Akaratlanul is elmosolyodtam, mire folytatta - Másodszor pedig szeretnék bocsánatot kérni. És megmagyarázni a történteket.
  Bólintottam, mire hosszasan beszélni kezdett.
- Tudod, nagyon sajnálom, hogy nem bíztam benned, de féltem, mert nem bírtam volna elviselni, ha apád oldalára állsz. Sajnálom, hogy rád támadtam. Nemezisz azt mondta, amíg te a kutyájával harcoltál, hogy ha kicselezlek, akkor nem esik bántódásod. Viszont ha kiállsz ellene harcolni, akkor megöl... Gondolhatod, beparáztam, ezért inkább vállaltam, hogy örök életedben haragudj rám, de ha miattam bajod esik... - idegesen beletúrt éjfekete hajába, majd sóhajtva folytatta - És utolsó sorban sajnálom azt a kirohanást az erdőben. Hirtelen azt hittem... Hogy te és Percy... Aztán persze rájöttem hogy ez baromság, mert Percynek ott van Annabeth, akit a világért sem hagyna el, na meg amit mondtál, hogy a bátyád... Egyszerűen csak abban a pillanatban dühös lettem Percyre amiért annyira jófej és hatalmas harcos, ezért bukott ki belőlem amit mondtam. Oké, bevallom, baromi féltékeny voltam rá.
  A tengerfenéken lévő kagylókkal kezdtem babrálni, nem tudtam, mit mondhatnék.
- Nos, csak ennyit akartam - tápászkodott fel - Szerettem volna, ha tudod ezeket - ezzel elindult a part felé.
- Arnold, várj! - szóltam utána, mire mosolyogva megfordult - Miért féltél ennyire attól, hogy esetleg Percy és én...
- Tehát nem érted - túrt a hajába mosolyogva - Pedig fogadni mertem volna rá, hogy Percy magyarázott neked valamit rólam...
- Hát, mondott valamit... - kezdtem, mire kérdőn nézett rám - Arról, hogy mennyire fontos vagyok neked.
- Alíz, te vagy az egyetlen lány, akinek érdekel a véleménye, és akit különlegesnek tartok. Akit csodálok a tetteiért. Aki nem olyan, mint a többiek. Aki elfogad annak, aki vagyok. És aki reméltem, hogy kölcsönösen azt gondolja rólam, amit én róla, és tegnap mondott is valamit, ami után normál esetben szoborrá dermedtem volna, csak elfutottál, én meg utánad...
- ,,Irántad éreztem!" ? - kérdeztem, lassan mosolyra húzva a számat.
- Igen, az - sütötte le a szemét - Mikor megláttalak a reptéren, azon a padon állva... Már akkor tudtam, hogy érdekelni fogsz, aztán azóta erre csak ráerősítettél... Te nem tudod, mit éltem át, mikor Okeánosz palotájában leszúrtak... Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy nélküled élni se tudnék, sőt, nem is akarnék, és hogy baromira szeretném, ha mindig magam mellett tudhatnálak, talán kicsit más megvilágításban is, mint eddig - nézett a szemembe.
  Értettem a célozgatását, és olyan boldog voltam, mint talán még soha. Vidáman elmosolyodtam, majd felkeltem, hozzá léptem, és megöleltem.
  Ennél idillibb környezetet el sem tudtam volna képzelni. Féllábszárig a tengerben állva, mögöttünk a felkelő nappal...
- Köszönöm - suttogta a fülembe.
- Mit? - kérdeztem meglepetten.
- Mindent - mosolyodott el, majd még szorosabban ölelt magához.