A lány a tengeren túlról

A napom váratlan fordulatot vesz

  És íme. Június 22. A születésnapom, ha valakit esetleg érdekel, de eddig ezt nem sokszor tapasztaltam. Igazából a napom teljesen normálisan indult, felkeltem, nyugtáztam magamban hogy megéltem a 14-et, aztán ránéztem az éjjeliszekrényemre. Az üdvözlőlapra számítottam, az árvaházi gondozók minden évben írnak nekem egyet, viszont a képeslap mellett egy...egy repülőjegy feküdt. Nem, ez lehetetlen. Azonnal felpattantam, hogy közelebbről is megnézzem, és meg kellett állapítanom, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Viszont így hogy jobban megnéztem rájöttem, hogy a repülőjegy mellett egy levél és 100 dollár is helyet kapott. Feltéptem a borítékot, majd kiszedtem belőle a levelet és nagy nehezen olvasni kezdtem.

  ,,Kedves Alíz! Elsősorban boldog születésnapot, ha jól tudom, ma van. Másodsorban tájékoztatni szeretnélek, hogy mától nem vagy az árvaházunk lakója. Apád, mielőtt meghalt, meghagyta, hogy a 14. születésnapodon ültessünk fel egy New Yorki járatra, a többit megoldod egyedül is. Mivel egy szerződést is aláírt, nem tehetünk mást, minthogy kiviszünk a repülőtérre. A taxi kint vár az épület előtt. Pakold össze az összes holmidat, a bőrönd az ágy végében vár. Kilencre legyél kész, akkorra jön a taxi, a járat 11-kor indul.
Üdvözlettel: az igazgató asszony"

Hogy mi?! Én New Yorkban?! Egyedül?!
Oké, Alíz, nyugi, apád biztos tudta, miért kell ezt tenned. Bevallom, egy kicsit tartottam ettől az egésztől. Najó, nem kicsit, nagyon. Mostantól még csak otthonom sincs, ahová mehetnék. Na és mihez fogok kezdeni egy többmilliós városban teljesen egyedül? És mégis honnan tudta előre apám, hogy 14 éves koromra folyékonyan fogok beszélni angolul? Túl sok kérdés kavargott bennem, de már negyed kilenc volt, és éreztem, hogy ezt a járatot nem szabad lekésnem. Gyorsan bedobáltam minden cuccomat a bőröndbe (bevallom, nem sok volt) és rohantam átöltözni. Pontban kilenc órakor rohantam le az árvaház lépcsőjén. Csak egyszer néztem vissza, de akkor átfutott rajtam a bizonytalanság és a félelem kellemetlen érzése... Hova is készülök pontosan? Elmélkedésemből a taxisofőr türelmetlen dudálása zökkentett ki. A kocsihoz rohantam, majd bemásztam az összes csomagommal együtt a hátsó ülésre.
- Jó reggelt! - köszöntöttem a sofőrt.
- Neked is. A reptérre, ugye? - kérdezett vissza, majd az egyetértő bólogatásomat látva elindultunk.

  A reptér tele volt emberekkel. A taxisofőr kirakott, majd elhajtott, én meg ott maradtam teljesen egyedül. Az ajtón belépve még nagyobb nyüzsgés fogadott. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha megtalálom az én járatomhoz vezető utat, de ekkor egy légiutas kísérő lépett hozzám.
  Mogyoróbarna, enyhén hullámos haja és csokoládébarna szeme volt. Gyönyörű volt, és valahonnan ismerős, de akkor sehogy sem tudtam rájönni, honnan.
- Segíthetek? - mosolygott rám melegen.
- Öö... Ami azt illeti, kicsit eltévedtem... - makogtam.
- Melyik járattal utazol?
- New Yorkba megyek.
- Gyere, mutatom az utat - ezzel hátat fordított és elindult a kettes beléptető kapu irányába.
  Egészen a repülőgépig kísért. Mikor már csak felszállnom kellett, hozzá fordultam, és megköszöntem a segítségét.
- Nagyon szívesen - mosolygott, majd mikor elindultam utánam szólt - és Alíz! Vigyázz magadra kérlek!
- Persze... Köszönöm... Viszlát... - dadogtam, majd teljes sokkban felszálltam a gépre. Honnan tudta ez a nő a nevem? Hiszen egyszer sem említettem neki. És kétlem hogy valaha beszélgettünk volna, inkább csak úgy volt ismerős, mint valaki, aki például útba igazított az utcán.
  Így utólag belegondolva jobban örültem volna, ha aznap ez lett volna a legnagyobb problémám.