A lány a tengeren túlról

Megküzdök egy istennővel

  Hitetlenkedve, és leginkább mérhetetlenül csalódottan néztem a fiú égkék szemébe. Arca ijedtséget tükrözött, amit nem tudtam hova tenni, mert jelenleg nekem kellett volna félnem.
- Te most tényleg... - néztem rá összevont szemöldökkel, de lesütötte a szemét és félbeszakított.
- Csak tedd, amit mond.
- Ki? - érdeklődtem, de ebben a pillanatban megláttam a mögötte álló nőt.
  Tógát és sarut viselt, vállig érő haja és szeme egyaránt fekete. Oldalán tőr lógott. Kemény vonásai leginkább bosszúvágyat sugároztak.
  Lassan közelebb sétált, száját gúnyos mosolyra húzta.
- Lámcsak, Okeánosz lánya.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem higgadtan, pedig a kard hegye éppen hogy csak nem érte el a torkom.
- Nos, apádnak van egy kiegyenlítetlen számlája. Nem olyan régen tett valamit... amit nem kapott vissza.
- Maga... maga Nemezisz! - döbbentem rá.
- A bosszú istennője, személyesen - hajolt meg színpadiasan.
  Arnoldra néztem, aki erősen kerülte a tekintetem.
- Mit mondott neked ami miatt az ő oldalán állsz?
- Az nem... - kezdte, de az istennő félbeszakította.
- Most pedig velem jössz, Okeánosz lánya. A fogatom kicsit odébb áll.
- Nem ebben állapodtunk meg! - kapta fel a fejét Arnold.
- Naiv gyermek. A bosszú nem ismeri a kompromisszumot.
  Kihasználva a pillanatot, hogy Zeusz fia nem rám figyel, hátrébb léptem a pengétől, majd egy gyors mozdulattal kirúgtam alóla a lábát, a kardját pedig kiütöttem a kezéből. Szerencsétlenségére pont egy tüskés bokor előtt állt, így abba esett bele.
  Nemezisz felé fordultam, harcra készen.
- Miért rajtam akar bosszút állni? Azt mondta, apám tett valamit maga ellen.
- Nos, apád jelenleg nincs olyan helyen, ahol bosszút tudnék rajta állni. Viszont te fontos vagy neki.
- Nem megyek magával - néztem rá hűvösen.
- Ha inkább meg akarsz halni, nekem az is jó - ezzel előhúzta a tőrét és rám támadt.
  Hárítottam a támadását, és én is visszavágtam. Vagy tíz percig küzdhettünk így, és sajnos meg kellett állapítanom, nem sok esélyem van egy istennő ellen. Rohamosan fáradni kezdtem, ráadásul szinte teljesen besötétedett, így alig láttam valamit.
  Sikerült egy sziklának szorítania. Nagyon kellett figyelnem, nehogy megvágjon. Oldalra vetődtem, hogy végre elkerüljek a szikla mellől, közben pedig sikerült a kardom hegyével megvágnom Nemezisz vállát, viszont emiatt sajnos nem vettem észre a tőre közeledtét, így egy vágást ejtett az arcomon. A seb nem volt nagyon mély, de éreztem, hogy vér folyik le az arcomon.
  Már alig bírtam tartani magam. Ha nem találok ki gyorsan valamit, hamarosan leszúr.
  Fülelni kezdtem. Rémlett, hogy egy patak van valahol a közelben. Talán ha a víz engedelmeskedne...
  Koncentrálni kezdtem, ami valljuk be, elég nehezen ment. Egyfolytában figyelnem kellett, nehogy megszúrjon az ellenfelem. Már így is volt egy vágás az arcomon is, és a bal karomat is sikerült elérnie.
  Vízcsobogást hallottam magam mögül. Sikerült idehívnom a patakot.
  Az istennő felé szúrtam a kardommal figyelemelterelés képpen, így nem számított arra, hogy az utolsó pillanatban balra vetődök, egy egész pataknyi vizet zúdítva az arcába.
  Hátratántorodott, ezt kihasználva pedig kirúgtam alóla a lábát, a földre lökve vele. Mivel tőrét elejtette, már nem jelentett veszélyt. A mellkasára térdeltem, és kardom pengéjét a torkához tartottam.
- Ne hidd azt, hogy ennyi volt, kisisten! Bosszút fogok állni rajtad és apádon, és velem ellentétben te halandó vagy! - kiáltotta, majd köddé vált.
  Visszavezényeltem a patakot a medrébe, majd holtfáradtan Arnoldot kezdtem szólongatni. Tudni akartam, mi volt ez az egész.
- Itt vagyok - szólt egy eléggé meggyötört hang - a bokorban.
  Odasétáltam, és megláttam miért nem tud kimászni. A bokor tüskéi nagyobbak voltak, mint gondoltam, kb. öt centi hosszúak. Gondoltam, mennyire fájhatott megmozdulni benne.
- Egyszer úgyis meg kell mozdulnod, nem maradhatsz ott örökre - vetettem oda neki, majd összefont karokkal vártam hogy kikecmeregjen a bokorból.
  Nem volt bűntudatom, amiért nem segítettem neki. Tartottam tőle. Az is előfordulhatott volna, hogy felkel, és rám támad.
  Már nem bíztam meg abban az emberben, akinek tegnap még bármit el tudtam volna mondani.
  Akkor vettem észre hogy az egész testét vágások borítják mikor végre felkászálódott. Lehajtott fejjel állt meg előttem.
- Figyelj, megmagyarázom...
- Nem akarom, hogy megmagyarázd. Elárultál.
- Tudom, de...
- Nem! Arnold, hagyd abba! Nem érdekel a magyázatod! - éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, ezért elfordultam és a tábor felé kezdtem sétálni. Vele a nyomomban.
- Nem mondom el senkinek. Kivéve Percynek. Tudnia kell - közöltem vele.
- Miért kéne tudnia?! Miért ilyen fontos neked Percy?! Mi van abban a srácban, hogy minden lány... - kezdte indulatosan, de nem bírtam tovább.
  Megpördültem, könnyes szemmel hűvösen a szemébe nézve szemrehánytam neki mindent.
- Mert a bátyámként tekintek rá! Tudod ő soha, de soha nem árulna el, nem úgy mint te! Ő bízik bennem, nem úgy mint te! Ő még sosem próbált megölni, nem úgy mint te! És nem, nem azért fontos mert érzek iránta valamit! Irántad éreztem! Percy a bátyám, én pedig a húga vagyok! - öntöttem ki neki a szívem, majd megfordulva rohanni kezdtem.
- Várj, Alíz! Kérlek... - futott utánam.
- Alíz, Arnold, végre! - lépett ki Percy egy nagy bokor mögül, és én majdnem nekiszaladtam - Fél órája kereslek titeket! Hol a... - csak ekkor mért végig minket.
  Csodálatos látványt nyújthattunk. Arnoldon mindenhol karcolások látszottak, nekem az arcom és a karom a vágások körül csupa vér, hosszú, göndör hajamba levelek ragadtak.
- Azt hiszem, van mit megbeszélnünk - vonta össze a szemöldökét.
- Azt hiszem, nincs - lépett el mellette Arnold, otthagyva minket kettesben.