A lány a tengeren túlról

Arnoldot gúzsba kötik

- Mondanám, hogy fussunk, de az nem sokat segítene - jegyezte meg Arnold, a felettébb tapasztalt harcos.
  A szörny láthatólag észrevett minket, de kivárta, hogy mi lépjünk először. Így hát egy helyben szobroztunk.
- Van egy tervem - jelentette ki utazótársam.
- És esetleg beavatnál? - kérdeztem, de a szememet végig a polipon tartottam.
- Tereld el a figyelmét, én pedig megkötözöm. Van nálad kötél, ugye?
- Azt hiszem hoztam.
  Felsóhajtottam. Előszedtem a tollamat a zsebemből, megnyomtam a gombot, majd ledobtam a táskám és immáron a kardommal a krakenre rontottam.
  Nem tudtam a közelébe férkőzni, mert a karjaival állandóan felém csapott, és hátra kellett ugranom. A jó hír, hogy a krakent meg lehet ölni, a rossz pedig az, hogy ő is meg tud ölni minket.
  Már vagy tíz perce hárítottam a támadásait, mikor kezdett elfogyni a türelmem.
- Arnold, mi a fenét csinálsz?! Siess már! - kiabáltam rá.
- Oké, pillanat! - ordibált vissza.
  Megszúrtam a polip egyik karját, de csak azt értem el, hogy még dühösebb lett. Eközben Arnold akcióba kezdett, megpróbálta összekötni a szörny karjait. Nem értettem mit csinál. Fölé úszott, és elengedte a kötél egyik végét. Gondoltam, körbe akarja kerülni és a végén összefogja. Hát, nem az évszázad ötlete, az biztos.
  Csak egy pillanatra néztem el, de ez is sok volt. A kraken egyik karja kiütötte alólam a lábam, én meg öt méterrel arrébb hátra estem. Le akart rám súlytani, de a vízből falat képeztem magam körül, míg feltápászkodtam.
  Stratégiát váltottam. Vízből falat vontam magam köré, és úgy támadtam. A polip karjai a körülöttem örvénylő víz miatt nem jutottak a közelembe, én viszont közel tudtam menni hozzá. Egy jól irányzott suhintással levágtam az egyik karjának végét, mire felordított, de sajnos nem halt meg.
  Tovább támadtam, de egyszer csak Arnold üvöltözésére lettem figyelmes. Odanéztem, és legszívesebben elátkoztam volna a remek ötleteiért. A kraken pár karjával leszedte a kötelet, és Arnoldot kötözte meg. Oké, akkor egyedül maradtam.
  A megkötözött Arnoldot egy áramlattal odébb löktem, nehogy a szörny meg találja enni, és támadtam. A víz segítségével arrébb lökdöstem a karjait, és próbáltam a feje közelébe jutni. Szúrtam és vágtam, de a szörny csak nem akart meghalni.
  Az egyik karja majdnem eltalált, de odébb ugrottam. Mikor mellém ért, hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam. Mivel állandóan hadonászott, egyszer a feje fölé ért. Elengedtem és landoltam a nyálkás bőrén, valahol a szeme alatt. Kardommal leszúrtam a szörnyet. Ezúttal tényleg rángatózni kezdett, majd homokká változott, és elvitték az áramlatok.
  Lerogytam egy szikla mellé. Ennyi ideig ennyi energiát mozgásban tartani még egy gyakorlott embernek is nehéz, nem hogy nekem, aki eléggé kezdőnek számít.
  Arnold evickélt oda hozzám, karjai még mindig a testéhez voltak kötözve.
- Majdnem megvolt - jelentette ki.
  Tudtam, mennyire fontos neki, hogy jó  tanácsokat adjon, mert mégiscsak ő volt régebb óta a táborban, és ő kapott több kiképzést, szóval nem akartam lelombozni, hogy ez a majdnemtől elég távol volt.
- Gyere, kibogozlak - szóltam neki, majd felkeltem, és elkezdtem kicsomózni a köteleket.
  Csak húsz percem ment rá, viszont Arnold ismét szabad lett. 
- Akkor... indulunk lefelé? - nézett a szakadékba, majd rám.
- Azt hiszem, igen - sóhajtottam, és megindultunk egy, a szakadék falában futó vékony ösvényen. Nem mintha a vízben számítana valamit az ösvény, de így legalább biztos talaj volt a lábunk alatt. Ha nekem nem is, Zeusz fiának a vízben ez elég fontos lehet.
  Egy óra úszás szerű sétálás után halvány zöldes derengést pillantottunk meg a távolban. Közelebb mentünk, és egy szikla mögé bújva figyeltük, hogy mi van előttünk.
  Egy palota volt. Nem túl nagy, de nem is kicsi. Zöldes kövekből épült, rengeteg ablakkal. Látszott, hogy benne levegő van, és nem víz. De vajon miért van ez?
  Előtte mindenféle tengeri lény járőrözött. Voltak polipok (szerencsére a kisebb fajták), medúzák, ráják és ilyesmik. Ha észrevétlenül akartunk bejutni, nem a főbejáraton kellett bemennünk.
- Szerinted ez az? - fürkészte Arnold az élénk táruló látványt.
- Minden bizonnyal.
- Akkor Percy és Annabeth valahol ebben a palotában van.