A lány a tengeren túlról

Kiderül az igazság

- Nekem semmi közöm magához - néztem hidegen a titán szemébe.
- Ó, kis naiv - nevetett jóízűen - nem tudsz te semmit.
- Hagyja már békén! Nem tudja a maga oldalára állítani! - próbált megvédeni Arnold.
- Majd ha megtudja a teljes igazságot, eldönti, kinek az oldalán áll.
- De hát mindent tud! - tiltakozott tovább a legjobb barátom, de a hangjában kétségbeesést véltem felfedezni.
- Mit akar elmondani? - szakítottam félbe a társalgást.
- Alíz... - mosolyodott el Okeánosz - Nem Poszeidón az apád. Én vagyok az.
  Úgy éreztem, megfordul velem a szoba. Ez nem lehet igaz. Biztosan hazudik...
- Nem... Maga nem az apám... - motyogtam, de egyre bizonytalanabb lettem.
- Vicces hogy azt hiszed, Athéné és Poszeidón a szüleid. De gondolj bele... Ők ketten? Mint egy pár? Tizennégy éves vagy. Ez azt jelenti, hogy csak négy évvel vagy fiatalabb Percytől. Poszeidón és Athéné pedig még közvetlenül a második titánháború előtt sem voltak jóban. Aztán gondolj az erődre. Voltak kidolgozott haditerveid? Nem hinném. Inkább spontán ember vagy, mint az anyád... A víz irányítása pedig jobban megy mint az egyszerű félisteneknek. Ez azért van, mert titán az apád. Erre bizonyíték az, hogy át tudsz változni tengeri állatokká. Kérdezd csak meg Percyt, ő képes-e erre.
  Óvatosan a fiúra néztem, remélve, bólogatni kezd, és azt mondja, örök életében ilyeneket csinált. De csak csalódottan megrázta a fejét.
- Látod? - folytatta Okeánosz - Nem Poszeidón az apád. Az én lányom vagy, Alíz. Neked titánok a szüleid. Nem istenek.
- Ki az anyám? - kérdeztem halk, elcsukló hangon. Teljesen összeomlottam. Azt hittem, végre tudom, ki vagyok. Erre kiderül, hogy fogalmam sincs róla. Nem beszélve arról, hogy a táborban sincs semmi keresnivalóm.
  Okeánosz szólásra nyitotta száját, de ebben a pillanatban hatalmas fényesség támadt, el kellett néznünk. Mikor megszűnt és felnézhettünk, a fénycsóva helyén egy férfi állt tógában és saruban. Percy kb. tíz évvel idősebb kiadása. Azonnal tudtam, hogy Poszeidón az, és nem csak a kezében tartott háromágú szigonyról.
- Azt hiszem, Okeánosz, ideje lesz egy kis tiszteletet tanulnod - csettintett egyet, mire a titán eltűnt.
- Apa... - motyogta Percy.
- Hová lett? - kérdezte félénken Annabeth.
- A palotámban van - felelte az isten - egy darabig megfigyelés alatt tartjuk. Jódarabig.
  Az egyik oszlophoz sétáltam és leültem a tövébe. Felhúztam a térdeim, majd a kezemet összekulcsolva körülöttük rájuk hajtottam a fejem.
- Alíz... - szólított meg Poszeidón.
  Felnéztem, egyenesen a szemébe.
- Tényleg nem maga az apám?
  Az isten feszengeni kezdett.
- Ami azt illeti... - sóhajtott fel - Okeánosz igazat mondott.
- Akkor miért ismertek el? Miért hagyták hogy elhiggyem, van helyem a többiek között? Miért hazudtak nekem?
- Anyád kérése volt. Mnémoszüné tudta, hogy Okeánosz rossz oldalon áll. És tudta, hogy el fog bukni. Nem akarta, hogy az ő oldalán állva neked is bűnhődnöd kelljen. Ezért rejtett el, és kért meg minket Athénével, hogy ismerjünk el. Mert erre senki nem számít, és mindenki annyira ledöbben, hogy nem gyanakszik másra. Mi elvállaltuk, mert tudtuk, nagy jövő elé nézhetsz.
- Akkor miért engem küldött erre a küldetésre? Miért akarta, hogy megtudjam az igazat?
- Anyád akarta így. Azt mondta, elég idős vagy, hogy te dönthesd el, kinek az oldalán állsz.
- Már hogy dönthettem volna el?! Csak most tudtam meg!
- Nos igen, ez nehéz ügy - köszörülte meg a torkát - de most eldöntheted, hogy visszamész-e a táborba, vagy elmész apádhoz a palotámba. Viszont nekem mennem kell. Ha az utóbbit választanád, kövesd a kék kagylókat. Akárhol vagy a tengerekben és az óceánokban, a kék kagylók mindig az én palotámhoz vezetnek. Ja, és Percy - mosolygott a fiúra - örülök, hogy előkerültél - ezzel eltűnt.
  - Hé, jól vagy? - ült le mellém Arnold, és átkarolta a vállam.
- Te végig tudtad! - néztem rá hitetlenkedve - Miért nem mondtad el? Legalább csak a vége felé.
- Én... Én féltem, hogy az ő oldalára állnál... - sütötte le a szemét.
- Te tényleg azt képzelted, hogy a tábor ellen, Poszeidón ellen, és ellened fordulnék?! - ráztam le magamról a karját, és felpattantam - Tényleg ennyire se bíztál bennem soha?! - éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon.
  Szorosan behunytam a szemem, és végiggondoltam a történteket. Hallottam, hogy Arnold tiltakozni akar, de Annabeth rászól, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hallani akarom a magyarázkodását.
  Annabethre és Percyre gondoltam. Kheirónra, Katiere és a többi barátomra a táborból. És, ezt nem akartam beismerni magamnak, de Arnoldra. Eszméletlenül megbántott, de még így is... ő nyomott legtöbbet a latban. Nem amiatt, hogy magányos lenne nélkülem. Amiatt, amit éreztem iránta. Csak egyáltalán nem akartam bevallani magamnak.
  Kb. fél perc múlva nyithattam ki a szemem. Tudtam, mit kell tennem.