A lány a tengeren túlról

Elismernek - vagy valami olyasmi

  A bungalókhoz mentünk, mert minden táborozónak ott kell sorakoznia a vacsora előtt.
  Ahogy végignéztem a kb. kétszáz félvéren, kellemes megnyugvás lett rajtam úrrá. Végre úgy éreztem, otthon vagyok. Egy helyen, ahol nem vagyok különc.
  Az ugyanazon bungalókba tartozók általában hasonlítottak egymásra, bár volt néhány kivétel. Például a Morpheusz gyerekek között akadt fekete hajú és barna szemű, de tejszőke hajú és égszínkék szemű is.
  Kicsit reméltem, hogy valahol a tömegben meglátom azt a srácot, aki a partiőrségből megszólított. Tudtam, hogy nem lehet sima halandó. De nem láttam sehol.
  Én egyelőre Arnolddal tartottam, aki a Zeusz bungaló előtt állt meg. Nem akartak bedugni a Hermész házba, mert nem volt valószínű, hogy Hermész lenne az apám, ezért egyelőre semleges szemlélődőként sétálgattam a többiek között.
  Míg az Apollónosokat vártuk (az egyik gyerek kiöntött valami varázsfőzetet az ajtó előtt, amihez nem szabad puszta kézzel hozzáérni, de átugorni meg nem tudták, szóval próbálták semlegesíteni) egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet az egyik bungaló mögül.
- Ebben az esetben nincs igazad... - ezt egy mély férfi hang mondta.
- Pontosan tudom, mit kell tennem... - egy női hang válaszolt.
  Látszólag senki se vette észre, csak én.
- Arnold - böktem meg a mellettem álló fiú vállát, aki nagyon a gondolataiba mélyedt - Valaki van a bungalók mögött. Egy férfi és egy nő.
  Erre felkapta a fejét.
- Gyere, nézzük meg!
  A hármas (Poszeidón) bungaló oldala mellett somfordáltunk közelebb. Mikor megláttam, kik beszélgetnek, úgy éreztem, megfordul velem a világ.
  Az a nő állt ott, aki a repülőtéren útbaigazított, és az a srác, aki a hajón megdicsérte a szemem. Mindketten tógát viseltek. Nekünk oldalt álltak, és valamin nagyon veszekedtek. Mint utólag kiderült, rajtam.
- Alíznak a hármas bungalóban van a helye! Hatalmas ereje van, megfelelő kiképzést kell kapnia! - hadakozott a férfi.
- Mert szerinted a hatos bungalóban nem kapna megfelelő kiképzést?! Okos lány, ha valamit meg akar tanulni, azt megtanulja. - vitatkozott tovább a nő.
- Értsd meg, Percy nagy bajban van! Alíz nélkül talán...
- Úgy beszélsz, mintha Annabeth nem lenne nagy veszélyben!
- Athéné és Poszeidón... - mormogta Arnold teljes döbbenetben.
  A fekete hajú srác már épp válaszolni akart, mikor észrevett minket. Legalább annyira meglepődött, mint mi.
  A nő diadalmas mosolyra húzta száját, azt hitte, ellenfele nem tud újabb indokot kitalálni. Ekkor viszont észrevette, hogy társa minket néz, és ő is ránk nézett. Szuper, már négyen bámultuk egymást leesett állal.
  A férfi tért először észhez.
- Alíz... Szia - elmosolyodott. Ezt most mire véljem?
- Helló... - mormoltam.
- Figyelj... - sóhajtott a nő - azt hiszem, ideje valamit bevallanunk...
  Csak ekkor vettem észre a csöndet. A táborozók elhalkultak. Mindenki minket bámult, körbeálltak.
  Mindenki engem nézett, majd elképedve letérdelt. Még Arnold is. A nő és a férfi mosolyogva néztek rám.
  Felnéztem. A fejem felett egy kék, három ágú szigonyt ábrázoló hologram lebegett, majd pár másodperc múlva egy világosbarna, baglyot ábrázoló minta váltotta fel.
  Ha lehet ilyet mondani, még jobban ledöbbent mindenki.
- Most mi...mi történt velem? - makogtam.
  A férfi és a nő közelebb jöttek, majd az előbbi megszólalt.
- A szüleid elismertek. Vagyis elismertünk - a mosolya a legmélyebb emlékeimet idézte fel. Néhány képrészlet kétéves koromból...
  Ekkor esett le minden. Mintha egy szikla súlya nehezedett volna a szívemre.
- Maga Poszeidón! - képedtem el. Erre csak halvány mosollyal biccentett. A nőre néztem.
- És maga Athéné!
- Igen gyermekem. Sajnos nem tarthattunk magunk mellett, túl veszélyes lett volna számodra. Sajnos apád testvérei... - itt megróvóan Poszeidónra nézett, mintha őt hibáztatná - Hogy is mondjam? Nem örülnek az erős kisisteneknek. A nagyon erős kisisteneknek.
- Szóval maguk a szüleim... - alig hittem el. Nekem sosem voltak szüleim, most meg hirtelen itt állnak előttem.
- Igen - mosolygott apám, tengerzöld szeme csillogott - hidd el, ha tehettük volna magunk mellett tartunk, de Zeusz és Hádész... Mint tapasztalhattad, párszor megpróbáltak eltenni láb alól.
  A kutyára gondoltam a repülőről. Kerberosz, ahogyan a gazdája nevezte. A gazdája pedig nem lehetett más mint egy fúria... És a repülő sasok miatt zuhant le, majd Arnolddal a tóba estünk. De miért zavarja ennyire az alvilág és az egek urát a létezésem?
- Gyermekem, nekünk mennünk kell - nézett rám kedvesen Athéné - de talán nemsokára találkozunk...
  Elfordultunk, mikor szüleim felöltötték isteni alakjukat, de energiájuk még így is majdnem fellökött minket.
  Döbbent csend állt be, amit végül Kheirón tört meg.
- Nos - köszörülte meg a torkát - üdvözlünk a táborban Alíz, Poszeidón és Athéné leánya!