A lány a tengeren túlról

A testvéreim előkerülnek

A palota legsötétebb részében voltunk. Világítás egyáltalán nem volt, és csak remélni tudtuk, hogy nem rohanunk neki a falnak.
Kizárt, hogy láttak minket az üldözőink ebben a sötétben. A folyosónak egyszer csak vége volt, és egy elágazáshoz értünk, ahol kétfelé lehetett menni. De a folyosón kétoldalt két ajtó állt...
Egy nyílvessző zúgott el a fülem mellett, és a padlóba fúródott. Arnolddal egymásra néztünk, már amennyire láttuk egymást, és némán megállapodtunk abban, hogy beugrunk egy terembe, majd magunkra zárjuk az ajtót, hátha azt hiszik, hogy tovább mentünk a folyosón.
Na ja, csak azt elfelejtettük megbeszélni, melyik helyiségbe megyünk.
Én jobbra vetődtem, ő meg balra. Szerencsére az ajtók nyitva voltak, így be tudtunk ugrani, csak két különböző szobába.
A raktárban talált kapoccsal magamra zártam az ajtót.
- Ki vagy te?
Összerezzentem és megpördültem. Világos volt, a plafonon több, valamilyen világító tengeri kőből készült lámpa volt. A szemközti falnál egy fiú ült, kezei és lábai le voltak láncolva. Szakadt, koszos narancssárga tábori pólót, és kék, szebb napokat is látott farmert viselt. Fekete haja tengerzöld szemébe lógott, fürkészően méregetett engem. Majd mikor a szemembe nézett, tátva maradt a szája.
- Magasságos Poszeidón... az lehetetlen... Poszeidón az apád? - motyogta leesett állal.
- Igen, Percy Jackson - mosolyodtam el - Neked mániád eltűnni, igaz?
- Ha ezzel idegesíthetem a kishúgomat, akkor mindenképp - vigyorodott el ő is. Szuper, a bátyammal megtaláltuk a közös hangot.
- Várj csak - vontam össze a szemöldököm - Annabeth?
- A szemközti szobában van. Amúgy nincs kedved kiszabatítani? Esetleg - nézett rám pimaszul, mire a szememet forgatva előszedtem a tollam, és megnyomtam a gombját, a következő pillanatban pedig a kardomat tartottam a kezemben.
- Ez már azért szentségsértés! - tettetett felháborodást - Először az apámat lopja. Oké, nem az ő hibája. Aztán a szememet. Tudod te milyen megnyerő a lányok körében, ha egyedi szemed van?
- Azt hittem neked barátnőd van - szúrtam közbe. Halvány mosoly suhant át az arcán, de mintha meg se hallotta volna, folytatta.
- Most meg a kardomat. Legközelebb a pegazusom következik, vagy mi?
- Nem is rossz ötlet - vigyorogtam, majd levágtam a láncait.
- Ah, végre - nyújtózkodott - Ezt hamarabb is megejthetted volna.
- Arnold a szemközti szobában van, valószínűleg Annabethszel - hagytam figyelmen kívül - Ha tiszta a levegő, átmegyünk.
- Hó! Milyen jogon dirigálsz te nekem?Már nem azért, de hány éves vagy te, tizenhárom? - kérdezte szórakozottan, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan.
- Tizennégy! - kértem ki magamnak - És nélkülem még mindig ott ülnél, szóval a megmentődként kéne tisztelned.
- Ez nem volt szép - lökte meg a vállam röhögve.
A folyosón szerencsére nem volt senki, üldözőink valószínűleg továbbhaladtak, nem vették észre, hogy elkanyarodtunk.
- Arnold - kopogtam az ajtón - tiszta a terep.
- Hála az égnek - vágta ki azt, majd elviharzott mellettem.
- Veled meg mi történt? - ámuldoztam.
- Azt majd elmondja ő maga - nézett szemrehányóan az ajtó irányába.
Annabeth kirohanva Percy nyakába ugrott, ennek köszönhetően mindketten elterültek a padlón.
A bátyámmal ellentétben a lány ruhái tiszták voltak és épek, ráadásul a haja is rendezetten állt.
- Na jó. Valaki magyarázza meg nekem, mi történik itt - néztem furcsán úgy mindenkire.
- Annabeth és Arnold nem bírják egymást - vont vállat Percy - Én azt csodálom hogy mindketten életben vannak. Tíz perc sok idő.
- Szia - mosolygott rám Annabeth - még nem találkoztunk. Új vagy? Ki az isteni szülőd?
- Poszeidón - karolta át a vállamat Percy.
- Igen, új vagyok - mosolyogtam vissza - És igen, Poszeidón. Meg Athéné.
- Hogy mi?! - meredt rám a bátyám és a nővérem, Arnold meg az ábrázatukat látva röhögni kezdett, de azért közben magyarázkodott helyettem.
- Ő is kisisten, mint én. Poszeidón és Athéné a szülei.
- Az lehetetlen - méregetett Annabeth.
- Úgy tűnik, nem - vontam vállat - de szerintem ne várjuk meg, míg ránk találnak.
- Jogos - értett egyet Percy, és elindultunk a folyosón balra.
Zsákutcának bizonyult, egy hatalmas ajtóban végződött, szóval terveztük, hogy visszafordulunk, de ekkor kiabálást hallottunk a hátunk mögül.
- Ott vannak!
A hangok alapján sokan voltak, úgyhogy inkább megkockáztattunk belépni az ajtón.
Nem kellett volna.
Egy sötét trónterembe érkeztünk. Tágas volt, középen sötétkék szőnyeg futott végig, a mennyezetet görög oszlopok tartották.
Megborzongtam. Ugyanitt voltam álmomban is, mikor a küldetést kaptam.
- Már régóta várok rád, Alíz...
A hangok irányába fordultam.
A terem végében, egy trónon, az árnyékok takarásában egy férfi ült. Hangja ősibb volt, mint akárkié, akit eddig beszélni hallottam.