A lány a tengeren túlról

Landolunk - a tóban

  Az árnyékutazás nem a legkellemesebb dolgok egyike, de különösen nincs vele bajom. Igaz, majd szétfagytam, és teljes erőmből kapaszkodnom kellett, hogy el ne repüljek, de ezeket leszámítva klassz dolog.
  És közben ráértem gondolkozni. Laisztrügónok. Medve méretű házikedvenc. Grover. Percy... Mintha a kedvenc könyvembe csöppentem volna.
  Hirtelen kibukkantunk az árnyékvilágból, és egy erdőben kötöttünk ki. Egy fa árnyékából léptünk elő, de túl nagy volt a lendület, és továbbsodródtunk. Leestünk a kutyáról. Én jártam a legjobban, az avarban landoltam, viszont szegény Grover egy bokorból mászott elő, Arnold meg egy fának nyekkent.
- Mi történt? - tápászkodtam fel.
- Túl nehezek vagyunk. Mrs. O'Leary nem bírt el minket - masszírozta a fejét Arnold.
  A kutyára néztem. Egy fa árnyékában feküdt, és horkolt.
- Hol vagyunk?
- Talán két mérföldre a tábortól. De ahogy elnézem, négyen nem fogunk tudni árnyékutazni - felelt Grover aggodalmas tekintettel.
- Akkor hogyan tovább?
Arnold vállat vont.
- Grover, te gyere Mrs. O'Learyvel a táborba, én elviszem Alízt.
  Már meg se lepődtem hogy tudja a nevem. Pedig én nem mondtam neki. De ha valaki a külsőmet le tudta írni, akkor valószínűleg a nevemet is tudta.
- És mégis mi hogy jutunk oda?
- Gyalog sincs messzebb - mosolygott - de szerencséd van, hogy éppen velem utazol.
  Már éppen érdeklődni akartam, mire célzott, mikor feláltt és mellém lépett.
- Szabad lesz? - nézett rám óvatosan. Mikor megértettem, hogy arra céloz, átkarolhatja-e a derekamat, halványan elmosolyodtam, majd megkérdeztem.
- Van más választásom?
- Nincs. - vigyorodott el, majd átkarolta a derekam, és egy szökkenéssel a levegőbe került. Kb. négy méter magasan jártunk, mikor Grover kiabált nekünk idegesen.
- Akkor a táborban találkozunk! De Arnold... Nem gondolod, hogy...
- Nem lesz semmi baj, nyugi! - kiabált vissza Arnold, és még magasabbra szálltunk.
  Pár perc csend után felvont szemöldökkel rám nézett.
- Nem is érdekel, honnan tudok repülni?
- A mai nap után már semmi nem lep meg... - sóhajtottam - És amúgy sem repülsz. Csak ráveszed a szeleket, hogy engedelmeskedjenek neked.
- Okos... - annyira csodálkozó fejet vágott, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
  Újabb csend következett, de most végül én törtem meg.
- Mi a neved? Mármint az igazi.
- Ezt... szóval, nem szeretem az igazi nevem, ezért nem sokan tudnak róla. - hirtelen nagyon érdekesnek találta az alattunk húsz méterrel húzódó tájat.
- Miért nem szereted?
- Mert olyan hülyén hangzik. És lealacsonyító. Miért kell valakit valaki másról elnevezni?
- Akkor nem mondod el? - próbáltam bociszemmel nézni rá, nagy, zöld szemeimmel.
  Felsóhajtott.
- Ha megesküszöl a Sztüxre, hogy nem mondod el senkinek.
  Sztüx. Hát, jó.
- Esküszöm a Sztüxre.
- Jó. Az igazi nevem Periklész. Utálom, és senki se szólít így, kivéve a szüleim, akiknek nem lehet elégszer elmondani, hogy ne hívjanak úgy - magyarázkodott, és kissé talán el is pirult. Meg tudtam érteni, attól félt, hogy kinevetem.
- Az Arnold tényleg jobb.
- Szerintem is - elmosolyodott, és szerintem örült, hogy nem kívánok az igazi nevéről beszélgetni.
  Nemsokára megláttuk a tábort. Esküszöm, mint a Percy Jackson könyvekben. Hatalmas eperföldek, sok bungaló patkó alakban, mászófal, vívóaréna, amphiteátrum, a pavilon, amiben étkezni szoktak, kenuzótó és a telek közepén egy négy emeletes ház. 
  Ereszkedni kezdtünk, csak sajnos Arnold arcán láttam, nem önszántából cselekszik. És egyenesen a tó felé tartottunk.
- Öhm, Arnold, igazán nem akarok beleszólni, de szerintem rossz irányba megyünk...
- Ó istenek az égben - mormogta, és az ereszkedésünk kezdett zuhanásba átmenni - apám, ne ne ne, nem csinálhatod ezt! Most nem!
  Szívesen megkérdeztem volna, miről beszél, de a tóba zuhantunk.
  Felrúgtam magam a víz felszínére, majd mikor meggyőződtem róla, hogy Arnold is így tesz, kiúsztam a partra.
- Ez meg mi volt? - érdeklődtem.
- Semmi, csak... apám szórakozik. Valamiért... nem tetszett neki hogy ,,repülök"... veled - gondolkodott, majd mikor rám nézett, tátva maradt a szája - Te... te teljesen száraz vagy!
  És tényleg. Ezt meg hogy? A hajam, a ruhám... mindenem száraz volt.
  Éppen abban a pillanatban egy kentaur ügetett hozzánk. Deréktól felfelé egy középkorú férfi volt, barna, vállig erő, hullámos hajjal, barna szemekkel és fürkésző tekintettel, deréktól lefelé viszont egy fehér csődörben végződött. Rendesen meglepődtem, de valahol a tudatom mélyén talán tudtam, hogy meg fog jelenni.
  Csodálkozva nézett rám, majd Arnoldhoz fordult.
- Látom sikerült... De mégis mi történt veletek?
  Csendben ültünk a parton, és őt néztük. Felsóhajtott, majd a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon minket.
- Gyertek. Azt hiszem, pár dolgot meg kell beszélnünk.