Aurora [2018] [befejezett]

15. fejezet - 1. rész

Aurora döbbenten állt a sötétben. Hirtelen jött dühe már elpárolgott, a hűvös levegő jólesően lehűtötte felhevült bőrét. Nem vallott Philipre, hogy ilyen... rosszindulatú legyen. Gúnyos, persze, igen, a csipkelődéseken nem lepődött meg, de hogy ilyen... ellenséges legyen...

Ugyanakkor a kérése...

Aurora megmarkolta a mellvédet.

Philip táncolni akar vele a bálon. Miért? Miféle hátsó szándéka van ezzel az egésszel? Csak nem várhatja, hogy egy kis tánccal leveszi a lábáról, és megbocsát, amiért elátkozta és száz évre egy torony fogságára ítélte...

Aurora ellökte magát a mellvédtől, és Amber álcázóvarázsának köszönhetően könnyedén, bujkálás nélkül visszament a szobájába. Amikor elmesélte a rá váró sárkánynak, hogy mi történt, Amber különös gondolatot fogalmazott meg.

– Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, sértett szerelmesként viselkedik. – A sárkány egy pillanatra elhallgatott, majd kacagásban tört ki. Olyan erősen nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.

Aurora zavarodottan mosolygott.

Aznap éjjel ismét álmatlanul forgolódott az ágyában. Egyre csak az járt a fejében, amit Amber mondott. Philip és ő? Persze, a mágus nagyon jóképű volt a határozott arcvonásaival és ragyogó zafírkék szemével, meg persze az a csábos mosoly... De Aurora sosem vette komolyan. Nem is volt rá oka, Philip sem gondolta komolyan. És egyébként is, hatalmas szakadék tátong közöttük mindenféle szempontból. Át lehet egyáltalán hidalni ilyesmit?

Erővel próbálta elűzni a mágus képét, de egyre csak az ő arcát látta maga előtt, a hegeket a halántékán, az arca bal oldalán, a szája felett...

Lassan pirkadt, mire Aurora elszenderedett, és az álmai tele voltak vérrel és erőszakkal. Ugyanabban a faluban volt, de most az anyja helyett Philip haldoklott a tűzben, és Aurora hiába próbálta megmenteni, a lángok újra és újra felcsaptak előtte.

Kimerülten ébredt másnap, és ez így folytatódott nap nap után. Minden szabad percét Gavinnel töltötte, aki az alkujukhoz hűen lelkesen magyarázta neki, hogy ki kicsoda, ám sajnos nem úgy tűnt, mintha bárkit is maga mellé állíthatna – kivéve talán Rania hercegnőt. Ahogy teltek a napok, Aurora egyre inkább kétségbeesett, nem úgy tűnt, mintha diplomatikusan könnyűszerrel átvehetné majd a hatalmat. Úgy tűnt, mindenképpen háború vár rá, már csak azt a döntést kellett meghoznia, hogy lerendezi-e itt, az udvarban, vagy kiterjeszti az egész birodalomra.

A bál reggelén karikás szemmel, sápadtan ébredt. Sajgott minden tagja. Mást sem akart, mint visszafeküdni, csakhogy hiába próbálkozott, már nem jött álom a szemére. A délelőtt ködösen telt, csak egy délutáni szunyókálás után ébredt fel végül igazán.

Este megjelentek a komornái, hogy felöltöztessék, tökéletesre formázzák a frizuráját, és szépítőszereket mázoljanak az arcára. Aurora csendben tűrte, nem is igazán figyelt a csacsogásukra, teljesen lefoglalták a saját gondolatai. A trón, a herceg, a fő varázsló, Philip...

– Kisasszony? – szólongatta Madelin. – Kisasszony!

Aurora ránézett.

– Készen vagyunk, kisasszony.

Aurora meredten nézte a fiatal lány szeplős arcát, majd mosolyt kényszerített az ajkára, és bólintott. Madelin tiszteletteljesen elhátrált, és magára hagyta. Aurora lassan felemelkedett, és a tükör elé lépett.

Egyetlen egyszer szólt csak közbe, míg a komornái apróságokon civakodtak – hogy milyen fonatokba rendezzék a haját és lehet-e elég pirosítót kenni valakire –, akkor, amikor a ruháján ment a vita. Egy rózsaszín és egy kék ruha között vacilláltak, de aztán Aurora csendre intette őket, és közölte, hogy a fehér ruháját szeretné. A komornák összenéztek, majd Madelin bátortalanul előrelépett.