Craig F. legújabb húzásai (befejezett)

2

Elégedetlen vagyok a „majdnem ex" kifejezéssel. Úgy hangzik, mintha szakítófélben lennénk. Pedig sosem jártunk, néha olyan volt, mintha. Majdnem. Nehezen definiálható, bűntudatos szárnypróbálgatás. Nincs rá jó szó. De legalább a Twain idézetet megtaláltam, talán jó mottója lehetne valamelyik órának.

*****

A valóság különösebb, mint a regényírás, mert a regényírónak ragaszkodnia kell a valószerűséghez; a valóságnak nem.

*****

17 éves voltam és nem voltunk barátok. Még ismerősök is alig. Ha pontos akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy tudtunk egymás létezéséről, de nem zavartuk a másik köreit. A gimnáziumban remekül működött a kasztrendszer és a hétköznapokban esélytelen volt, hogy érdemben keresztezzük egymás útját.

Don már akkor is istentelenül jó pasi volt. De ami lényeges, hogy már pasi volt, nem fiú vagy srác. A pubertás kegyetlen módon tud elfeledkezni egyesekről, másokat pedig idejekorán férfivá emel. Nem ez volt köztünk a legnagyobb különbség, de akkor ez tűnt a legfájdalmasabbnak.

Az arca még túlságosan kölykös volt egy felnőtt testéhez. Kicsit elnagyoltan, félig készen keresték a helyüket a vonásai, de már látszott rajta a szépséget jelentő szimmetria. Hirtelenszőke haj, szabályos, vakító fogsor (Apuciék biztos sokat perkáltak érte), akár egy egyetemi prospektus. Sportolt természetesen, mert az amerikai álomfiú nem is lehet az igazi, ha nem. Talán nem volt olyan jó, hogy egy színvonalasabb egyetemi ösztöndíjban is reménykedhessen, de a népszerűséghez bőven elég volt.

Én ezzel szemben besimultam a szürke zónába. Jellegtelen, nyeszlett kamasz. Eleinte megcsillant némi esély a népszerűségre, érkezésemkor támadt valami halovány érdeklődés Randall kisöccse iránt, de én már akkor is makacs voltam. Nem kértem a visszfényéből. Szerettem magányos farkasként tekinteni magamra, de valójában csak magányos voltam. Túllépve a melodrámán, azt hiszem egészséges mértékben rémes kamaszkorom volt. Én voltam az a srác, aki szünetben egy könyv fölött görnyed, fülhallgatóval zárja ki a külvilágot, akihez nem szólnak, akit nem is basztatnak. És ez így volt rendben. Sosem esett nehezemre az egyedüllét.

Ha akkor, azelőtt a házibuli előtt, valaki megkérdezi mit gondolok róla (persze ez nem történt meg – nem volt senki, aki megkérdezze) azt feleltem volna, hogy egy önelégült seggfej. Talán nem is jártam volna messze az igazságtól.

Már nem emlékszem, hogyan keveredtem oda azon a gyaníthatóan péntek vagy szombat estén, amikor az ilyen események zajlani szoktak. Ez az alkalom is belemosódott sok másikba, ahol túl sok az ember, olcsó a pia, hangos a zene. Két vagy talán három szintes kertes ház volt, új építésű, régit utánzó. A teraszról a kertbe vezető lépcsőn ültem és éppen egy spanglit próbáltam tekerni magamnak. Akkoriban már biztosan tudtam, hogy író leszek és ezért feltétlenül szükségét láttam, hogy rászokjak a dohányzásra és whiskyt igyak, vagy legalábbis valami olyat, amit Hemingway is. A fű egy kis ráadás volt, nem olyan merész, hogy elég legyen egy Félelem és reszketés Las Vegasban-szerű triphez, de azért az itteni kisváros komfortzónáját már feszegesse.

Egyszer gyorsan hátrapillantottam, majd igyekeztem úgy tenni, mint aki észre sem veszi, amikor kilépett. A tőlem telhető legnagyobb profizmussal tekertem a cigit.

Készültem valamire: lebaszásra, érdeklődésre, kuncsorgásra, szentbeszédre. Semmi. Több, mint egy percig állt mögöttem mielőtt komótosan megindult és elhelyezkedett a lépcsőn, egy kicsivel följebb, de nem túlságosan távol.

– Kérhetek egy slukkot?

– Ja.

Ennyi telt tőlem. Hallgattunk. Mikor elővettem a gyújtóm és harmadik próbálkozásra is csődöt mondott, előkotorta a sajátját.

– Mit csinálsz itt? – Már a cigi felénél jártunk és én önkéntelenül felnevettem. Mindig beszédes és érzelgős lettem a fűtől.

– Hol itt? A buliban? A kertben? Az életben? – Nagyon szellemesnek képzeltem magam, ő pedig csak vállat vont.

– Kellett egy kis szünet. – válaszoltam végül.

Úgy bólintott, mint aki érti és tökéletesen elfogadhatónak találja a válaszom. Csendben szívtunk tovább, komótosan passzolgattuk egymásnak a cigit. Miután elnyomtam, hallottam, ahogy Don megmozdul mögöttem. Meglepett a felismerés, hogy nem akartam, máris visszamenjen. Volt valami benne vagy a helyzetben, ami egy kis időre lecsendesítette a folyton vibráló idegrendszerem és még nem akartam elengedni ezt a kellemes érzést.

– Jó voltál a múlt heti meccsen – pillantottam rá.

– Öt perc után kiállítottak. Aztán végig a kispadon ültem.

– Az azelőttire gondoltam. Összekeverhettem. – Felnevetett a nyilvánvaló hazugságon.

– Nem vagy egy nagy focirajongó, mi?

– Lebuktam.

– Nem gáz. Asszem én is csak a faterom miatt kezdtem el.

Húzott egy nagy kortyot a söréből és összegyűrte a fémdobozt. Kinyújtóztatta a lábait, aztán sóhajtva feltápászkodott. Úgy festett a kísérleti bájcsevej nem jött be. Én mindenesetre nem fogok többet próbálkozni. Ja, nyilván ahogy elfogyott az ingyen fű, rövidre zárul a kezdetleges haverkodás is. Direkt nem néztem rá, nem akartam, hogy meglássa rajtam a csalódottságot. Ő pedig úgy szólalt meg a hátam mögött, mintha kérdeztem volna.

– Csak hozok még egy sört. Te is kérsz?