Craig F. legújabb húzásai (befejezett)

4

  Keserű volt a csókja. Szó szerint. Sör és cigaretta elegye, amit édeskés mentol ölelt körül. Csak pár perccel korábban vette ki a szájából a rágót és ragasztotta a hinta aljára. Már abban a pillanatban felbizsergett bennem a bizonyosság.

Egy valódi történetnél én elvárnám, hogy tudjam, mi vezetett idáig. Ironikus, hogy az emlékeim kapcsán mégis elégedett vagyok azokkal a halovány, bevillanó képekkel, amik filmes montázsra emlékeztetnek.

Kívülről látom magunkat, még a bulin, a lépcsőn ücsörögve, olyan bizalmas beszélgetésbe bonyolódva, ami csak idegenek között lehetséges. Lágy tapogatózás a közös érdeklődési, vagy ízlésbeli pontok után, amikre aztán mohón lecsaptunk és szilaj módon versenyeztünk, melyikünk kedvel jobban egy kevéssé divatos együttest vagy egy régi trash horrort. Röhögtünk és már akkor is klasszikusnak számító Tarantino idézetekkel dobálóztunk. Ha valaki kijött dohányozni, akkor egyikünk alibiből rágyújtott, megindokolva mért ülünk itt ketten, minden más bulizótól távol. Ezt nem mintha megbeszéltük volna, ösztönös volt minden.

Csak akkor zavarodtam meg kissé, amikor egyszer csak minden előzmény nélkül közölte, hogy indulnia kell. Lefagytam. Nem értettem mit basztam el. Minden rendben volt. Jól ment. Feloldódtam.

Mikor vállvonogatva, túl sok grimasszal kísérve elmondta, hogy az apja takarodót rendelt el az edzések előtti napokra próbáltam megértően mosolyogni. Kényszerűen egyetértettem vele abban, hogy szegény öreg legalább próbálkozik, meg igazán támogatja ha a sportról van szó. A fülemben sokáig visszhangzott a ha szócska.

Don toporgott. Várt. Végül nagy nehezen megkérdezte én akarok-e még maradni. Nem akartam.

Külön távoztunk, ez valahogy nyilvánvaló volt. Azt mondta nincs kedve bemenni és mindenkitől körbebúcsúzkodni, inkább csendben lelépne és végül a kerti kapun át surrant ki az utcára, ahol bevárt engem. Én még visszamentem a házba, hogy összeszedjem a kabátomat és még gyorsan lenyúljak magunknak két sört a hűtőből.

Séta a csupasz, sötét utcákon. Nem kérdeztem meg, hogy hova megyünk vagy hogy elkísérjem-e. Mikor a játszótérhez értünk azt mondta igyuk meg itt a sört. Addig fel sem tűnt, hogy még ki sem nyitottuk. Cukkoltam, hogy majd lekési a lefekvési idejét. Próbára akartam tenni vagy felheccelni, nem tudom. Láttam, hogy hezitál, de végül azt monda azon az egy sörön már nem múlik. Nehéz volt nem megmosolyogni a vívódását.

Letelepedtünk a hintákra. Aztán én látványosan végigpróbáltam minden játékot, ő csak figyelt engem és röhögött a bohóckodásomon. Ha valami, akkor az mindig is ment, hogy hülyét csináljak magamból az előtt, aki tetszik. Mikor kifogytam a játszótér adta egyéb lehetőségekből, mögé mentem és lökni kezdtem a hintán. Először csak finoman, kiélvezve, hogy a tenyerem minden lökéskor izmos hátához préselődik, utána egyre magasabbra, amíg egyszemélyes vidámparkká nem vált. Akkor már felnevetett és játékosan kérlelt, könyörgött, hogy hagyjam abba. Nem kínoztam feleslegesen, jobb volt melléülve hallgatni a kapkodó lélegzetvételét, elfúló nevetését, csökkenő zihálását.

Ismeretlen, önfeledt izgalom csiklandozta a belsőmet. Ha az eszemnél lettem volna, biztos, hogy túlagyalom és szételemzem a pillanatot, de a sör és a fű okozta letisztult eufóriában képes voltam átadni magam az ösztöni érzékelésnek. Nincs is annál vágykeltőbb, ha valaki akar téged. Sajnáltam volna nem kiélvezni kicsit ezt a hirtelen jött, heves vágyakozást, amit még senki irányából sem éreztem. Talán ez volt ez egyetlen alkalom, amikor Don volt a bátrabb volt kettőnkkel kapcsolatban.

Ő csókolt meg engem. Egy lagymatag poént követő túlságosan harsány nevetéstől kifulladva néztük egymást. Egészen kifacsarodott, hogy hozzám hajoljon és a testemen már akkor végigfutott a bizsergés, mikor megérezem az arcomon a langyos leheletét. Keserű, forró, édes ajkak az enyémen, esetlenül közelített az egész testével és én nem tudtam betelni vele. Ügyetlenül furakodtunk egymás felé. Végül ő a hinta tartóoszlopának dőlve, én hozzásimulva, mindketten kétségbeesetten kapaszkodva a másikba martuk egymást, vadul, szinte levegővétel nélkül.

Ő volt az is, aki később elhúzódott. Azt mondta muszáj mennie. Lehet, hogy jobb is volt így, mert nem telhetett el több néhány percnél, de én már teljesen magamon kívül voltam és már csak az ösztöneim vezettek. Ha ott nem marad benne némi józanság, akkor én (igen, én, a komplexusos, szorongó, szűz kamasz) gondolkodás nélkül vállalom be a közszeméremsértést. Don még mindig a karjai között tartott, amíg szakadozottan ismételte el, hogy muszáj mennie, de hogy ez... ez Úristen és bárcsak folytathatnánk... bárcsak lenne még idő és hely, ahol...

Nehézkesen váltunk el. Zavart nevetgélés közben loptunk egymástól utolsó csókot, legutolsót, legeslegutolsót és csak még egyet, búcsúzásképpen.

Különböző irányba mentünk. Kacérkodtam a gondolattal, hogy még egy darabig elkísérjem, de tudtam, hogy ennél többet képtelenség lenne kihozni egy estéből. Itt kell félbehagyni, a vágyódás tetején, hogy legyen folytatás. Mert lennie kell. Ez nem maradhat ennyiben.