Craig F. legújabb húzásai (befejezett)

8

  Végül rászántam magam, hogy felhívjam Crystalt és indítványozzam a hidegháború lezárását. Az a vitánkat követő pár nap, amit még otthon töltöttem elég nyomasztó volt ahhoz, hogy szinte várjam az ideutazást. De nincs mit szépíteni, már hiányzott annyira, hogy akár még arra is hajlandó legyek, hogy így utólag – részben- igazat adjak neki, még ha ez azzal is jár, hogy életem végéig felemlegeti. Ezt aztán a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően megúsztam.

Mikor beleszólt a telefonba már tudtam, hogy valami nem stimmel. Jobb napjain néha megereszt egy hellót, de általában inkább csak belemorog vagy megkérdezi: miafaszomvanmármegin? A „mármegin" állandó, akkor is ott van, ha több mint egy hete hívtam utoljára. Most viszont a szépen artikulált telefonos kisasszony hangját használta, ezt is ismerem, de ezt kizárólag munkaügyekre tartogatja. Egy kósza pillanatig azt hittem nem nézte meg ki hívja, vagy annyira felbasztam az agyát, hogy még a számomat is kitörölte, bár ez nem lenne rá jellemző lépés. De aztán mikor megmondtam, hogy én vagyok és kedvesen annyit felelt: tudom, mondd csak nyugodtan. Na akkor már nyilvánvaló volt, hogy belenyúltam valamibe.

Részéről elhangzott néhány számomra értelmezhetetlen mondat, teljesen függetlenül az én éppen megkezdett bocsánatkérő monológomtól, aztán közölte, hogy ne aggódjak, azonnal indul és rám csapta a telefont. Kb három perc múlva szitkozódva visszahívott, merthogy állítása szerint sikerült véletlenül elmennie egy randira és erről kizárólag az a rémesen félreérthetően fogalmazó srác tehet, akivel nem jár. A világ népességét tekintve ilyenből jó néhány akad, de ezzel a konkrét példánnyal Crystal rendszeres, feszültséglevezető tevékenységet folytat. Szerencsétlen fickó elkövette azt a hibát, hogy javasolta igyanak meg valamit és ez alatt nem azt értette, mint Crystal, vagyis hogy dugás előtt dobjanak be egy dupla whiskyt.

Legalábbis közelítőleg ezt szűrtem le abból, amit címszavakban elmondott. Minél idegesebb, annál tömörebben beszél és mivel most szinte csak szavakat sorolt, úgy sejtettem tényleg elég pipa lehet. Szerencsére kivételesen nem rám. Se teljesen megérteni, se átérezni nem tudtam igazán a helyzetet, de úgy tűnt az is elég, hogy vigasztalóan hümmögök és néhány perc múlva már egészen értékelhető társalgást folytattunk.

Nagyvonalúan átsiklott a vitánk felett, fél mondattal lerendezte a több napos neszóljhozzámot, aztán pontosan kiszámított keresztkérdésekkel kifaggatott mindenről, amit amúgy is el akartam mondani.

Én pedig meséltem neki.

Elmeséltem a szombatot.

A poros, lakatlan pókhálót a sarokban. Az öregedő szobát. Apámat, ahogy lekísért a boltba és úgy mutatott meg mindent, mintha nem itt töltöttem volna a gyerekkorom és minden nyári szünidőmet az egyetem végéig.

Crystal értékelése:

Szerezzek be egy olyan tollseprűt. Állítólag azok az elektrosztatikusak jók.

Elmeséltem a vasárnapot.

Azt a szerencsét, hogy Randall a nagyon-nagyon fontos munkája mellett időt tudott szakítani egy vasárnapi ebédre. Hogy a felesége még szoptat, de már megint terhes. Én pedig kicsit sajnálom a nőt, mert nem tudom, hogy bírja a bátyám mellett, úgy, hogy még nem is ihat. Elmondom még azt is, hogy ettől a gondolattól aztán olyan bűntudatom támadt, hogy azt hazudtam neki, hogy az unokaöcsém feje nem is olyan borzasztóan nagy.

Crystal értékelése:

Ha hazudok legalább csináljam jól. Annak a gyereknek kibaszott nagy a feje és ha az anyja ezt nem látja akkor teljesen hülye.

Elmeséltem a hétfőt. Az anyám elmondása szerint bűbájos kis kisegítőlányt, aki szerintem inkább hátborzongató volt a túlságosan széles mosolyával, amitől kivillantak az apró, hegyes szemfogai.

Crystal értékelése:

Ne legyek akkora fasz, hogy akkor kezdek el vámpírtörténetet írni, amikor mindenki más abbahagyja.

És elmeséltem a többi összemosódó napot, a metronóm monotóniát, amit az ajtó fölé lógatott csengettyű tört meg, amikor Don belépett a boltba.

Vannak azok a napok, amikor minden flottul megy. Ilyenkor jóleső érzés véletlenül összefutni például egy volt iskolatárssal vagy egy majdnem expasival, mert úgy rendben vagy magaddal, a világgal és van benned egy olyan laza magabiztosság, ami azt sugározza: „nézd csak miről csúsztál le, ellenben nekem kurva jó életem van nélküled is, de ezt nem dörgölöm az orrod alá, úgyis látszik rajtam." Valami ilyesmi. Na, ez határozottan nem ilyen nap volt.

Szarul éreztem magam és szarul néztem ki. A külsőmet amúgy is nehéz lenne az erősségeim közé sorolni. Ezt még sikerült megfejelni azzal, hogy a megelőző éjszakát a kéziraton való dolgozással és láncdohányzással töltöttem, amit annyi kávéval próbáltam ellensúlyozni, hogy már remegett a kezem. Összességében leginkább egy leszokófélben lévő heroinistára emlékeztettem.

Másnak talán sokat kellett volna ezt magyarázgatni, de szerencsémre Crystal végtelenül logikus teremtmény, rögtön megértette, hogy ebben a helyzetben nem tehettem mást, minthogy úgymond vizuálisan visszavonulok. Ez jó, ez a kifejezés tetszik. Vizuális visszavonulás. Alliterál, ugyanakkor van benne valami férfias, katonai jelleg. És sokkal kevésbé kínos, mint kimondani, hogy elbújtam.

Ha egyszer úgy adódna, hogy adhatok egy tanácsot a következő generációknak, akkor az ez lesz: soha ne próbálj meg egyszerre elbújni a majdnem expasid elől, úgy, hogy közben azért meg is lesed. De ha mégis, akkor semmiképpen se egy instabilan felstócolt leveskonzerves polc mögött csináld. Azt pedig végképp nem ajánlom, hogy a jobb kilátás érdekében koffeintől reszkető kezekkel próbálj több helyet csinálni a dobozok között.

Még nem egészen tisztáztam le magamban a tanulságot. Valami olyasmi lehet, hogy ne legyél gyáva mert pofánbasz a leveskonzerv. Vagy hogy jobb heroinistának kinézni, mint vérző fejű heroinistának.