Craig F. legújabb húzásai (befejezett)

5

  Fel kell függesztenem a nosztalgikus önmarcangolást. Tagadhatatlanul kapóra jött. Ugyanúgy ülök a gép előtt, gyűlnek a szavak, iszom a kávém, firkálok fel papírra megjegyzéseket vagy használhatónak tűnő szókapcsolatokat. Tompítja a tudatot, hogy szarul haladok az átírással.

Átküldtem Z-nek a javított ötödik fejezetet, de hiába próbálok a következőkön dolgozni, folyton visszatérek rá gondolatban. Tudom, hogy nem elég jó. Ezért tűnt jó ötletnek, valami súlytalannal időzni, amúgy is minden lelki görcsömet írással bogozom kifelé és most igazán adta magát, hogy megkapargassam a Donnal kapcsolatos emlékeimet. Kilökni minden felesleget. Terápiás írás.

*****

Ötlet utópisztikus, alternatív univerzumra: mi lenne, ha volna egy olyan világ, ahol ha egy válsággal küzdő fiatal, tehetséges író elküld egy olyan anyagot a szerkesztőjének, amivel a belét is kidolgozta, akkor az illető nem a következő választ küldi:

Kösz. Megkaptam.

Z.

Ötlet+1

A szerkesztő akár egész mondatokat is írhatna. Nem, azért ez túlzás. De több mint hármat. Vagyis több, mint kettő és felet.

Ötlet+2

Egyáltalán nem jelezné azt az információt, hogy a huszonegyedik században egy elküldött e-mail képes célba érni és csak akkor írna, amikor már át is nézte az anyagot. Esetleg akkor nem kéne félpercenként frissítenem a fiókomat, miközben az érdemi kritikájára várva csuklóig rágom a karom.

*****

Nem tudom, hol basztam el az életem. Azt se tudom, hogy elbasztam-e valójában, vagy csak úgy tűnik. Ez a baj a pillanatképekkel. Jobb esetben az ilyen felvételek csak olyan önfeledt boldogságot mutatnak, ami nem volt, de legalább jó visszaemlékezni rá. De most, hogy hirtelen külső szemmel láttam magam, a mozgás egy megrekedt pillanatában (baszki ez de egy rémes mondat lett), hirtelen az egész megkérdőjeleződött.

*****

A gyerekkorod helyszínére visszatérni, az időutazás egy formája. Nem olyan, klassz, H. G. Wells-féle, de legalább könnyebben megvalósítható.

Ötlet: a világ különböző pontjain más tempóban telik az idő

Amikor hazalátogatok, úgy érzem, itt megállt. Pedig nyilván nem. Mászik, halad előre, nem lavina, hanem lassú erózió. A régi szobám – kamaszkorom mauzóleuma – első látásra változatlan bátyámé bezzeg dinamikusan fejlődött, volt már tároló, dolgozó- és vendégszoba is. A praktikum és a belénk vetett, különböző mértékű bizalom együtt rendezték el így. Bezzeg bátyó bizonyosan boldogul, és én, az élhetetlen, nem éppen életrevaló, élem élvhajhász értelmetlen életem.

A szüleim azt hiszem mindvégig arra számítottak, hogy nekem még szükségem lesz erre a helyre. Talán várták is, hogy bekövetkezzen, mint elkerülhetetlen és amit azért jobb lenne hamar letudni. Nyilván majd belefásulok a nagyváros fals csillogásába, rájövök, hogy képtelenség megélni a bölcsészkedésből és összetörten, bűnbánón visszakullogok. Aztán pár jól irányzott tanácsuk és a tisztességes életük példázata segít, hogy elfogadjam a helyem a világban.