Craig F. legújabb húzásai (befejezett)

21

 Ötlet: főhős hirtelen egy párhuzamos univerzumban találja magát, ami nagyon hasonló a sajátjához, de mégse.

*****

Vannak események, amiről az ember valami belső bizonyosság által tudja, hogy az ő életében nem következhet be. Valaki mással, akár sokakkal megtörténhet, de veled pont nem. Én sosem leszek például lottófőnyeremény nyertese, nem is játszom, de nem ez a lényeg. Kidobja a sztori, hiteltelen, nem illik a képbe.

Másik példa: egyeseknek természetes, hogy családi eseményekre a párjukkal mennek. Na ez is olyasvalami, ami velem soha nem fog megtörténni. Itthon bármilyen téma, ami akár csak távolról érintheti a magánéletemet vagy ne adj Isten a melegséget tabu.

Ezt figyelembe véve, már biztos, hogy fel kell keressek egy pszichiátert, mert ez csak egy szokatlanul élethű hallucináció lehet. Zack Anyám mellett áll a tűzhelynél és a frissen sült bacont majszolja, miközben Anya éppen kioktatja a tökéletes ropogósság titkáról (csak egy kis plusz zsír és türelem fiam, hagyd, hogy jól kiizzadja magát).

Már az a rész is szokatlan, hogy Zack eszik és nem bűzafűlevet kortyolgat. Mármint nyilván nem ismerem a reggeli szokásait, de azt valahogy még el tudnám képzelni. Biztosan valami hipermodern, minimalista lakása van, ahol túl sok fényesre tisztogatott krómfelület van és speciális búzafűlékészítő szerkezet. Mert az jó kis energialöketet ad a félmaraton előtt, amit minden nap lefut, de csak kocogásnak hív. Tuti.

Ehelyett azt a bacont rágja mosolyogva, amihez ha én megpróbáltam volna hozzáérni tálalás előtt, akkor Anyám lenyakaz. De ha túllendülök azon a kevéssé meghatározó kérdésen, hogy feltételezésem szerint Zack mit szokott enni különböző napszakokban, akkor lecsupaszítva ezt az egészet még hihetetlenebb. Mármint a szituációt lecsupaszítva nyilván, nem őt. Legyünk reálisak.

Tehát: Anya azzal a sráccal cseverészik szívélyesen, akiről azt gondolja, hogy az én barátom vagy pasim vagy akárkicsodám, de mindenképpen olyasvalaki akivel tuti dugtam az éjjel. Ráadásul ez a szemétláda semmit sem tesz annak érdekében, hogy tisztázza a helyzetet.

Gondolom remekül szórakozhat vagy nem tudom, de képes úgy tenni, mintha ez így részéről teljesen rendben lenne. Mintha ez egy olyan nem szerencsés körülmények között létrejött találkozás lenne, ami különben meg elkerülhetetlen. Úgy teper Anyámnál, bevetve az összes Zack-féle bűbájt, mintha a kedvenc vej pozícióra pályázna.

Néha komolyan úgy érzem nem tudja hol a határ. Olyan kibebaszottul édes és elbűvölő, hogy képes Anyámat is pépesre főzni és ez kurvára nem oké, pont azért mert annak tűnik. Mert olyan, mintha ez létezhetne a valóságban is, ha lenne olyasvalakim, mint ő. Mintha akkor hirtelen megbocsájthatóvá válnék.

Ráadásul a legkínosabb részeknél önként vállalja a cinkosságot, hogy később egy szavam se lehessen. Amikor pontosítok azzal kapcsolatban, hogy hogyan is a munkatársam, akkor szinte meggyőzően helyesel, annak ellenére, hogy látszik rajta nem tudja miről beszél.

Hevesen bólogat, hogy együtt dolgozunk az egyetemen (igen, Anyám használta az egyetem szót) és csak egyszer pillant rám, hogy magyarázzam meg a nyilvánvalót. Nem tudom, mért nem egyértelmű, hogy nem állt szándékomban közölni a szüleimmel, hogy az első irodalmi publikációm milyen műfajban foglal helyet.

A helyzet annyira elfajul, hogy Anya felajánlja, maradjon itt ebédre is. Ez már csak azért is hihetetlenül nagyvonalú ajánlat, aminek az udvarias elhárítása teljesen érthetetlen, mert akkor találkozhatna az én csodás bezzeg bátyámmal. Az ezt követő, negyedórás méltató monológot Randall érdemeiről inkább inkább ugorjuk. Főleg, hogy közben Zack olyan szánakozva pillantgat rám, hogy én szép csendesen berágok.

Senkinek a sajnálatára nincs szükségem, de az övé kimondottan bosszantó. Oké, a sérült pofám nézegetése kivétel, az majdnem kedves volt. De a lényemre vonatkozó szánalom kizökkent. Eddig partnerek voltunk. Érveltünk, vitáztunk, dolgoztunk annak a tudatában, hogy intellektuálisan és szakmailag egy szinten mozgunk. Még akkor is, ha én néha hülyét csináltam magamból.

Ez az új nézőpont nem tetszik. Ha úgy kényszerülök összehasonlítani magunkat, hogy kiveszem a képletből a melót és csak két srác vagyunk a magunk privát erősségeivel és gyengeségeivel, akkor csúfosan alulmaradok.

A privát Zack jóképű. Máskor túlságosan jólfésülten az én ízlésemnek, de így borostásan és kócosan, el kell ismernem, hogy egészen szexi. Ha nem ismeri túl jól az ember, akkor könnyen definiálhatja kellemes társaságként. Én persze tudom, hogy vér helyett jegesre fagyott vitriol van az ereiben, ami csak akkor langyosodik meg, ha engem kínoz a gonoszkodó iróniájával, de általában ezt mások előtt jól leplezi.

Ezzel szemben én inkább valamelyik gyengébb Woody Allen film egyik karakterére emlékeztetek, csak szarabb dumával.