Miért nem ismertelek előbb?

1.

A nevem Skylar Benward, tizenhárom éves vagyok. Egy csodás nővérrel és elvált szülőkkel áldott meg a sors. A testvérem Annabell szinte a legjobb barátnőm, mindent meg tudok vele beszélni. Születésem óta a Hawkins nevű kisvárosban tengetem a napjaimat, amik mit ne mondjak elég unalmasan telnek. Sosem voltak úgy igazán barátaim akikkel bármikor elruccanhatok egy-egy fagyira vagy akár csak egy beszélgetésre a parkba... Mind addig, ameddig egy iskolai bántalmazás miatt át nem kerültem a Hawkinsi általánosba. Az egész életem megváltozott.

𝙷𝚊 𝚎́𝚛𝚍𝚎𝚔𝚎𝚕, 𝚌𝚜𝚊𝚔 𝚘𝚕𝚟𝚊𝚜𝚜 𝚕𝚎𝚓𝚓𝚎𝚋𝚋😉

𝚂𝚔𝚢𝚕𝚊𝚛 𝚜𝚣𝚎𝚖𝚜𝚣𝚘̈𝚐𝚎

Bizonytalanul lépkedtem az új iskola folyosóján, igyekeztem az igazgatóúr sarkában maradni. Minden szem rám szegeződött, gondolom senki se tudta hogy ki lehetek. Szörnyen idegesítő volt... Mintha csak valami undorító földönkívüli lennék, akit még ember nem látott, ezért mindenképpen meg kell bámulni. Nos igen... Mit ne mondjak, az emberek túlságosan előítéletesek. Eddig mindenki aki rossz véleménnyel rendelkezett rólam, egyik se ismert. Sose beszéltek velem, de szidtak-szapultak állandóan. Ezt sosem értettem... Na de! Visszatérve a storyhoz, mikor már épp kezdtem beletörődni hogy mindenki szemében állatkerti parádé vagyok, egyszer csak hanyatt vágódtam és alaposan beütöttem a tarkómat. Szerencsére nem kerültem kótyagos állapotba, de nem voltam elragadtatva a történtektől. Egy kéz nyúlt felém a semmiből hogy felsegítsen. Én persze éltem a lehetőséggel, belekapaszkodtam és feltápászkodtam a földről. Mikor már a két lábamon álltam lesöpörtem a koszt a nadrágomról, majd előrenéztem hogy lássam ki miatt végeztem az imént a padlón. Egy kedves arcú, göndör hajú fiú állt előttem, fülig ért a szája.
~ Dustin vagyok!- nyitotta szóra a száját, és nekem egyből fel tűnt hogy elől nincsenek fogai- Ne haragudj az előbbiért, túlságosan kizártam a külvilágot mert a srácoknak meséltem az új hajlakkomról és...- itt félbe hagyta mert látta hogy nem igazán vagyok képben- Mindegy szóval ők itt Lucas és Mike!- mutatott a mellette álló két srácra akik egy emberként intettek mosolyogva.
~ Skylar vagyok... örvendek!- csikartam ki magamból. Kicsit zavarban voltam... Nem igazán beszélgettem azelőtt másokkal, Annen kívül még senki nem volt velem ennyire kedves, amióta csak megszülettem. Persze örültem neki hogy jól viszonyulnak hozzám, de ennyiből még nem mertem megnyílni, így hát csak egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. A kínos pillanatot az igazgató szakította meg:
~ Nem szeretnék közbeszólni, de majd iskola után ismerkedtek. Most még van pár elintézendő dolgunk, gyere!- intett felém, majd biccentett a fiúknak.
Tovább folytattuk utunkat az irodához, ám mikor még nem jártunk messze hallottam ahogy Lucas, egy sötét bőrű srác ezt mondja a többieknek:
~ Biztos ő az új lány akit Will fog körbevezetni. Ahogy elnézem, hamar meg fogják taláni a közös hangot. Biztos kedves lány, de tök félénk... Nem?- kérdezte.
~ Te nem lennél az ha nyugodtan sétálgatnál egy, a megszokottnál teljesen más iskolában, majd egyszer csak hátraesnél és megrohamoznának az idegenek?- szólt vissza Dustin a maga pösze módján, amin alig észrevehetően virultam egy kicsit.
Még hallottam egy kis susmust, de érteni nem értettem mert ahhoz viszont már túl messze jártunk. Kis időn belül meg is érkeztünk úticélunkhoz, és az igazgatóúr kitárta az előttem a hangtompítóval borított, óriási ajtót. Nem volt valami tágas helység, de nagyon barátságosnak tűnt. Egy asztal állt bent, egy vitrin tele iratokkal, egy sötétbarna komód és pár fotel. Mikor besétáltam a szobába és jobban körbenéztem, láttam hogy az egyik ülőhely már foglalt. Egy körülbelül velem egykorú fiú ült benne. A haja olyan volt mintha egy bilit húztak volna a fejére, majd a kilógó tincseket lenyisszantották volna, a szemei pedig nagyra nőtt, csillogó mogyorókhoz voltak foghatóak. Szelíd tekintete nyugtatólag hatott rám, meg is lepődtem rendesen. Az igazgatóúr hellyel kínált, így vonakodva bár, de leültem a másik gyerek mellé. Ő felkapta a fejét a földről hogy rámpillantson, majd mikor rámemelte tekintetét mintha csodát látott volna, kikerekedtek óriási pupillái. Hirtelen elkapta rólam szemeit, majd ismét cipőjét kezdte bámulni és lábával hangosan dobolni kezdett. A férfi leült velünk szemben az asztal mögé, elhelyeszkedett forgószékében, majd így szólt:
~ Skylar, ő itt William Byers- mutatott a mellettem ülőre.
~ Will. Csak Will- javította ki félénken a fiú. A hangja tipikusan kisfiús és vékony volt, de mégis volt benne valami érdekes.
~ Elnézést kérek, akkor Will- viccelődött- Szóval ő fog ma körbevezetni az iskolában. Megmutat neked minden érdekességet, termet és helységet az épületben. Ugye?- nézett a fiúra, aki helyeslően bólintott- Remek! Ha kérdésed lenne, Skylar, kérdezz tőle nyugodtan! Kiváló tanuló, bármire tudni fogja a választ!- kacsintott Willre, majd felállt és ajtót nyitott nekünk. Kiléptünk az üres folyosóra, majd mikor hallottam a nyílászáró csukódását összeszedtem a bátorságom, és szembefordultam az új iskolatársammal.
~ Skylar Benward vagyok...- nyújtottam ki remegve a kezem. Ő, ahogy láttam eléggé meglepődött és szintén remegve, ugyanakkor viszonozta gesztusomat és kezet ráztunk. Gyorsan elengedte az enyémet. Éreztem rajta hogy eléggé zavarban van, akárcsak én. Pár másodperc így telt, szótlanul. A csendet ő törte meg:
~ Akkor... mehetünk?- nyögte halkan.
~ Persze, hogyne- mondtam kicsit bátrabban. Nagyon szerettem volna beszélgetni vele... Szimpatikus volt. Érdekes megjelenése ellenére aranyosnak találtam őt... Nagyon rég beszélgettem már fiúkkal ilyen közelségből, így kicsit fura volt. De nem rossz. Így mindenképpen barátságot szerettem volna kötni Willel. Ahogy elnéztem, ugyan olyan félénknek és önbizalomhiányosnak tűnt mint én. Talán megértenénk egymást...
Csendben mentünk előre a hosszú folyosón. Egyszer csak megálltunk egy nagy, két szárnyú ajtónál mikor megszólalt:
~ Ez itt a menza. Egészen jó főznek, sokkal jobb mint azt az ember gondolná...- magyarázott idegesen. Abból gondolom hogy az volt, hogy közben ujjait tördelte és gyorsan vette a levegőt. Én sem voltam igazán felszabadult feelingben, de nem akartam hogy feszülten érezze magát a társaságomban, ha már barátság is lehet köztünk, így rámosolyogtam és ezt mondtam:
~ Egyszer majd ebédelhetnénk együtt!- mondtam kicsit halkan, de bátrabban. Ő hirtelen lefagyott, majd mikor mindketten felfogtuk mit mondtam, a szám elé kaptam a kezem.
~ Vagyis... nem muszáj persze. Csak ha lenne hozzá kedved...- próbálkoztam.
~ Persze hogy lenne hozzá kedvem!- mondta, majd nagy örömömre elmosolyodott.