A MAFFIA MarkábaN

|17.Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ|

Tényleg a szabadság?
Erre vágyott a legjobban.
A szíve mélyen mégis maradni akart.

Van,hogy az élet pont azt a dolgot veszi el tőlünk,amire a legjobban vágyunk. Néha tényleg nehéz beletörődni,de sokan azt valják hogy az idő begyógyít minden sebet.Meg kell próbálnunk el felejteni a legrosszab tőrténéseket,ami valaha ért minket. Meg kell próbálnunk elengedni,még ha írtóan fájdalmas is,és nehéz.Egyszerűen csak muszály,hisz az életünk megy tovább,és nem áll meg. De itt vagyok én,akinek nehezére esik ez. Még csak alig ismertem a hasamban növekvő magzatot,mégis azt érzem hogy egy darab a lelkemből el szált. Többé nem nézhetek a tükörbe a hasamat fogva. Nem tervezhetem a közös jövőnket a kislányommal vagy a kisfiamal.Nem bújkál mosoly az arcomon,miszerint Anya leszek.Minden eddigi el múlt,és újra üresnek érzem magam.

Majdnem két hétig még meg figyelés alatt tartottak az orvosok az állapotom míatt. De aztán szerencsére el hagyhattam a korházat. Csak két teljes napja hogy Maximo haza hozott az ismerős bőrtönömbe. De egy percet sem bírok meg tűrni mellete,és ebben a nyomorúlt házban. Éppen ezért döntöttem úgy,hogy beszélni szeretnénk vele. Kiléptem a házból,és a kerti tóhoz sétáltam. A tó beton kövén találtam őt,ami kőrbe ölelte a tavat. Annyit láttam hogy valakivel dühösen veszekedet,majd le csapta a mobilját. Amint észre vett,a mérge mintha egy pillanat alatt el párolgot volna,fel figyelt rám,én pedig le űltem mellé.

- Baj van?-kérdezet rá azonnal.

- Csak beszélni szerettem volna veled-válaszolom. Kíváncsian fűrkészte az arcomat,aztán bólintott hogy kezdhetem a mondanivalóm.-Azt szeretném hogy végre szabadon engedj-el fordítom a fejem,mert pontosan tudom milenne rá a rekciója.

- MI?-hallom a meg hökkent hangját.-Mégis míért?-vont kérdőre.

- Vissza akarom kapni a régi életem.-vallom be.- Te is tudod hogy ez most mennyire nehéz nekem-pillantok rá. A szája tátva,a szemét össze húzza.

- Nem lehet.-csóvalja meg a fejét egy idő után.Szomorú de egyben dühös pillantással meredek rá.-Nem mehetsz ell.-áll fel nagy hévvel.

- Míért nem?-nézek fel rá homlok ráncolva.-Nem tarthatsz itt örökké-jegyzem meg,és kitárom a karjaim.

- Mert eggyszerűen csak nem engedhetlek el.-néz rám miközben a hajába túr.- Nem megy-bámul rám komoran. Reménytelenűl bólintok,és lassan fel álok. Rá sem nézve el akarok húzni mellőle,de megállít. A karomnál fogva gyengéden maga felé fordít,de nem néz a szemembe. Csak mered a semmibe,és úgy tűnik el merűlt a gondolataiba.

- Ha most elengedlek,sosem fogsz ide vissza térni. Ugye?-végre a szemembe néz. Meg lepődök a szavain. Talán mégis képes lenne végre szabadon ereszteni? De az a tekintet,amivel bámul rám,össze facsarja a szívem. Annyira szívfacsaróan szomorúnak tűnik.

- Nem teljesen mindegy?-kérdezem,válasz helyet.-Hisz úgy sem lennél velem olyan kegyes hogy hagysz el menni-meg rántom a szám szélét,és lefejtem magamról a kezeit.

- Várj-szól utánam. Visssza fordulok felé,és kérdőn bámulok rá.- El mehetsz-közli velem,mire értettlenűl és meg hökkenve billentem oldalra a fejem.- Többé nem tartalak sakkban-látva az arckifejezésem,ki mondja azt a szót,amire már két teljes hónappja vártam. Le döbbenek,és össze szűkítem a szemeim.

- Nem akarod majd bántani a húgomat,és a családomat?-fel sóhajt,és egy pár pillanat után nem legesen rázza a fejét,ezzel megadva nekem a választ.- Igazat mondasz?-fonom keresztbe a kezem magam előtt.

- Teljesen. Ezentúl szabad vagy-biztosít. A szemem fel csillan,és kifújom a levegőm.Nem hittem volna hogy ez valaha bekövetkezik,de szépet csalódtam. Egy szó nélkűl bólintok,és a hátam mögé mutatok. Jelezve azt,hogy mehetek e. Biccentet,én pedig vissza felé rohantam be a házba.