A MAFFIA MarkábaN

|18.Fᴇᴊᴇᴢᴇᴛ|

Felejteni akart.
De a szíve minden pillanataban vissza húzta őt hozzá.

A főnököm ismerős irodájában ücsörögtem. Rá könyökőltem a fotel szék karfájára,és próbáltam le nyelni a gombócot ami a torkomban keletkezett. Zavartan figyeltem az ötvenes éveiben járó férfit. Velem szemben foglalt helyet,a forgó székén. A szemüvege mögűl kíváncsian méregetet,míg a kezében az eggyik tollát tartotta,és gyerek módjára játtszadozot vele. Ősz haja tökéletesen be volt lőve,az arcát pedig kevésnyi borosta keretezte. Olyan férfi volt,akiről az ember azt mondta volna hogy csak egy harminc éves férfi. A korához képest még mindíg jóképű volt,és elegáns. Eggyszerűen hihetetlen volt az,hogy mennyire jól tartotta magát. Hallottam róla millió és millió pletykát,ami a fiatal éveit tartalmazta. Sok Nő őrületesen szerelmes volt belé. Amit nem is csodáltam.Hisz valljuk be,egy igazi relytély. Gyönyörű kék szemek,jó képű pofi,humoros,és vicces. Nem mellesleg egész életében dús gazdagnak számított,még most is.

- Szóval vissza akarod kapni az állasod-szólalt meg egy őrűletes csend után. Bólintottam,ő pedig lusta mosolyra húzta a száját.-Csak az a baj,hogy az a hely már foglalalt.-közőlte velem.

- Micsoda?-hajoltam előre.

- Min csodálkozol ennyire?-tette fel a kérdést.- Te felszívódtál,nekem meg szükségem volt valakire a helyedbe.

- Értem-hajtottam le a fejem reménytelenűl. Azt tudtam,hogy valaki majd úgyis a helyembe lép,hisz szükséges itt a munkás. De azt rémeltem hogy talán még vissza szerezhetem valahogy.

- Most mi legyen veled hm?-dőlt hátra a forgó székén. Fel néztem rá,és azt sugaltam a szemeimmel,hogy kérlek,szükségem van erre az állásra.- Mivel-kezdte sóhajtva.-a pincéreim már meg vannak,ezért oda már nem tudlak befúrni.-tárta ki a kezét.- De-tette fel a kezét,jelezve hogy van még valami.- valamit tudnánk ájánlani,persze ha neked az oké-bököt felém.

- Persze-örültem meg hirtelen. Bármit el fogadok,csak legyen munkám.- Mi lenne az?-kérdeztem rá azonnal.

Késő este volt,mikor Párízs utcáin kóboroltam.Vállamon a táskámmal,a fejemet az útra szegezve. Egy kavicsot rugdostam ami az utamba botlot,és azon töprengtem vajon hogyan juthattam idáig.Már semmim,és senkim nem maradt ezen a világon. Az édesapam még csak hallani sem akar rólam.A régi munka helyemet elveszítettem.Lola-val,a legjobb barátnőmmel is ocsmányul viselkedtem és meg bántottam.Nincs hova mennem,nincs senki aki befogadna engem. Nincsen pénzem hotelre,de még élelelmre sem.Amikor ott hagytam Maximot,nem erre számítottam. Azt hittem vissza ál a régi kerégvágású életem,de nem így tőrtént.

Ahogyan a járdán
sétáltam,gondolataimmal a fejemben,a melletem elsuhanú autókat és a fényeket bámultam.Nem tudtam hova megyek,csak a lábaim vittek.Hagytam hogy a könnyeim is szabad útra keljenek,mert a legnagyobb fájdalmam igazából csak az elvesztett kincsem volt. A babám.

Mikor legkésőbb feleszméltem,az Eiffel-Torony előtt áltam.Össze húztam magamon a dzsekimet,picit fáztam.Nem csodáltam,estére mindíg le hűlt a levegő.Fel néztem a hatalmas magasságú épületre,és elmondhatattlanúl picinek éreztem magam előtte.Így estére még gyönyörűbb volt mint általában.
Mintha az egész arany színben pompázna,gyönyörű látványt nyújtott az biztos.Több ember is jelen volt,és a legtöbben a telefonnjukkal a kezükben mérték fel maguknak.Valószínűleg újjak lehettek itt Párízsban,mert elégge sokan vették körűl.És láttszott is rajtuk a tettszésük,vagyis én ezt vontam le a fotózkodásuk és a megnyerő mosolyuk alapján.

Fel sóhajtottam,mert Párízs mindíg is a szerelem városának számított.Persze kinek hogyan. De valahol legbelül én is hittem ebben a buta,mégis el gondolkodtató mondásban.Vajon Ő most holvan? Gondol rám? És én mért kívánom azt,hogy most bár itt álna melletem,hogy aztán szorosan átkarolhasson? Nem kéne hamis ábrándok után futnom,de mi tagadás,végtelenűl hiányzik.Pedig még csak reggel váltak el útjaink.