✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖28th✖

Habozás nélkül nyitottam ki az ajtót.
A fejem fájt a történtektől, ráadásul kínzott a rengeteg, felgyülemlett kérdés. A stressztől rögtön megeredtek a könnyeim, majd megállás nélkül folytak lefelé az arcomon.

-Nem bírom ezt tovább -temetkeztem a kezembe, könnyekkel áztatva

Automatikusan elindultam a konyha felé. Kotorászni kezdtem az összes létező fiókban és szekrényben, hogy feltúrjam anyám nyugtató tablettáit.
Káromkodva törtem, zúztam össze minden olyan dolgot, ami az utamba került.
Végül egy nagyobb dobozban megtaláltam egy rakat gyógyszert.
Kettesével emeltem ki őket, míg meg nem találtam az áhított kis tablettákkal teli dobozkát.

-Erre nem lesz szükséged -rántotta ki valaki a kezemből.

Tátott szájjal néztem utána, majd a hivatlan látogatóra tévedt a tekintetem.

-Ez nem fog téged megmenteni -dobta a háta mögé Ace a gyógyszert, majd magához rántott -Főleg nem ettől a könyörtelen világtól.

-Engedj el! Én tőled akarok megmenekülni! -kiabáltam, miközben szabadulni próbáltam a szorításából.

Egy ideig csak meredt rám, majd még jobban magához préselt.
Testem megremegett a hírtelen mozdulatától tudván, hogy bármeddig is élek, egy nap ő lesz az életem kioltója. Hát akkor miért ne spóroljam meg neki ezt a terhet? A terhet ami engem testesít meg.
Mintha tudta volna hogy mire gondolok, lehajolt és a homlokát az enyémhez szorította.

-Nem előlem kell meglógnod -suttogta a fülembe -,hanem azoktól az érzésektől, amik meggyilkolnak téged lelkileg -simított végig egyik kezével a hajamon -Keserűség, kétségbeesettség, csalódottság, bűntudat. Ismerősek, nem igaz? -lábaim kezdtek összerogyni ezek hallatán -Butaság lenne elismerned azt, hogy gyenge vagy a saját magad által okozott haláloddal.

-De hisz az egész élet egy illúzió. Minek kéne tovább léteznem egy hamis valóságban? -kérdésemre mutatóujját ráhelyezte a számra, ezzel elhallgattatva engem.

-Egyszerűbb azt mondanod hogy félsz élni, minthogy ilyen faszságokat találj ki nekem kifogásként.

Óvatosan kibontakoztam a szorításából. Végig mértem az imént betoppant fiút, majd a konyhapultnak támaszkodtam.

-Áruld el... ki a fene vagy te? -nyugtalanító csend lepte el a kis helységet -Miért keseríted meg még ennél is jobban az életemet...?

Acet csak egy sóhajtás hagyta el. Vérvörös szemei teljesen üressé váltak, majd rám szegezte azokat.

-Bármit is gondolsz rólam Skylar, van empátiám -komorodott el -, akár egy pszichopata rejtőzik ez alatt az eszme alatt, akár nem -nézett mélyen a szemeimbe -És most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el -fogta közre az arcomat a kezeivel - Nem az a kibaszott xanax fog rajtad segíteni.
Én vagyok az egyetlen, aki megmenthet, világos?

Haliii! ❤

Bocsi, hogy az előbb csak úgy leszedtem a részt, kifogásként annyit tudok mondani, hogy véletlen tettem ki xd 😅
Nem sokat változtattam rajta (max írtam hozzá egy-két szót).
Bár hosszabbra terveztem, de ezt a végeredményt jobban preferáltam.
Kárpótlásként minél előbb hozok egy hosszabb részt ❤😊