✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖7th✖

-Haha! Beverted a fejedet elájuláskor, vagy mi? -nevetett fel hangosan

-N-nem! Komolyan beszélek! -emeltem fel a hangomat

Ekkor az ajtón kopogtattak.
Mind a ketten odanéztünk. A nővér már indult is volna hogy kinyissa, de megelőzték őt.

Ahogy lenyomta a kilincset, azonnal megláttam a jellegzetes sötét öltözetét. Éjfekete haja arcába hullott, amibe stílusosan bele is túrt, így felfedve félmosolyra húzódó száját.

Éreztem ahogy kezd megtelni vérrel az arcom. Kívülről biztos úgy nézhettem ki mint egy paradicsom.
Hogy a fenébe tudok zavarba jönni egy ilyen őrült láttán?!

Megláttam a vérvörös szemeit. Szinte világítottak. A szemeit mind végig rajtam tartotta.
Lassacskán úgy éreztem magamat mint valami zsákmány.

Ahogy elém ért, lehajolt hozzám, majd tenyerével közre fogta az arcomat.

-Csak nem hiányoztam? Ennyire még sosem pirultál el miattam. -levakarhatatlan mosolyt öltött fel

Szívem szerint pofán rúgtam volna ezt a szadista barmot és kirohantam volna a teremből

-A hölgy azt állítja hogy nem ismeri magát. Ennek van valami valóság alapja? -kezdett el árulkodni a mellettem lévő nő

-Ez igaz, angyalom? -nézett rám megjátszott kétségbeesettséggel -Bizonyára nagyon megrázták a vele történtek. Pont úgy ahogy engem is -húzta mosolyra a száját az utolsó mondatnál.

Hosszú ujjaival végig simított az arcomon.
Zavarbaejtően közelebb került hozzám kínzóan lassú mozdulatokkal.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az elmém össze volt zavarodva. Alig negyed órája ébredhettem fel és már nem tudom hogy mi van körülöttem.

Reflexszerű mozdulattal taszítottam el magamtól a tőlem pár milliméterre lévő fiút, majd kipattantam az ágyból és kirohantam az ajtón.

Lábaimat még soha nem kapkodtam ennyire magam után, mint most.
Annyira szaladtam hogy az összes velem szembe jövő emberbe bele mentem.
Sorra üvöltöztek utánnam trágárabbnál trágárabb szavakat, de ez engem nem állított meg a kijárat vészes keresésében.

Futás közben a szemem sarkából észrevettem a kórház recepciós pultját. Egy perc se kellett ahhoz hogy ott teremjek, már rögtön a kijárat hollétéről érdeklődtem.
A hölgy aki a pult mögött ült, el is akarta magyarázni azt, hogy hol találom, de én nagy siettségemben nem vártam meg az eligazítással kapcsolatos monológja végét.
Nekem már annyi is elég volt hogy milyen színű a kijárat.
Amennyi információt elmondott a lány, annyi bőven elég is volt a kivezető út megtalálásában.

A hosszú folyosókon keresztül rohanás évezredeknek tűnt. Csak nem bele őszültem mire megtaláltam a kijárat felé vezető utat.
Már láttam az emberekkel megtöltött aulát, a rengeteg beszűrődő fényt és természetesen a bazi nagy ajtóval rendelkező kijáratot.
Alig pár méter választott el a célomtól.
Kezdtem fellélegezni. Rohanásomat átváltottam gyors léptekre.
Már éreztem a kezemben a kilincset,
Mire..

Valaki kigáncsolta a lábamat, ezzel engem a földre taszítva.
Éreztem, ahogy a rettentően hideg márványkőről, valaki felveszi a kifáradt testemet, majd hozzászorítja az övéhez.
Az arcomba lógó tincseket eltűrte a fülem mögé, aztán elkezdett bele suttogni:

-Olyan naív vagy. Azt hiszed ilyen könnyű megszökni előlem?

Az illető arcára tekintettem. Fájdalmasan realizáltam hogy ki is ő, majd a fejemet a kővel kirakott padló felé fordítottam.
Fülemhez még közelebb hajolt és suttogott tovább:

-Én már az elején szóltam neked. Mondtam, hogy készülj fel a legrosszabbakra. Mégis, téged ez nem rettentett vissza. -maga felé fordította a fejemet úgy, hogy ránézzek
-Hát akkor most viseld is a következményeit