✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖31st✖

-Ez volt az utolsó -dobta a földre a megtalált kamerát és diadalittasan elterült a kanapén.

Karjaimat magam előtt összefontam, majd megköszörültem a torkomat.

-Azt hiszem, ígértél nekem valamit- emlékeztettem rá

Feltápászkodott, majd úgy nézett vissza rám az unott tekintetével.

-Nem felejtettem el -dobott felém egy féloldalas mosolyt.

Megpaskolta a mellette lévő helyet, én pedig el is helyezkedtem ott.

-Kicsit későn mutatkozok be, de azért lásd, hogy nem vagyok egy szemét alak -vakarta meg a tarkóját -Blake... -nyújtotta felém a kezét -Ilyenkor úgy szokás hogy te is bemutatkozol...

-Skylar -ráztam vele kezet határozatlanul.

Gyors bemutatkozásunk után vacillálva elhúzta a kezét, majd a cipőjének az orrát kezdte el bámulni.

-Ez az alak... tönkretette az egész életemet -térdét szorongatva kezdett bele -Kinyírta haverjaimat, sőt, szerintem már a családomat is - összepréseltem a szemeimet erre a gondolatra -Körülbelül tíz éves lehettem amikor hozzájuk kerültem. Szinte együtt nőttünk fel...

10 évvel korábban
>Blake szemszöge<

Félkómásan fekszek egy sötét helyen. Levegő vétel közben érzek némi vegyszer szagot, de próbálom mellőzni azt. Olyan mintha elkábítottak volna...
Körülöttem még csak annyi világítás sincs hogy az orrom hegyéig ellássak.

-Ezt biztos csak egy rossz álom -suttogtam magam előtt.

Megcsíptem magamat, hátha a puha ágyamban találom magamat. Ahogy megéreztem a fájdalmat egyből felsikítottam és odakaptam a sajgó területhez.

-Vagy talán mégsem...

Fekvő helyzetemből megpróbáltam feltápászkodni, de miután erősen hozzávágtam a fejemet valamihez, visszahúzódtam.
Ekkor realizáltam hogy be vagyok zárva. Elkezdtem pánikolva verni az engem környező falakat, hátha kiszabadulok innét.

Hirtelen hozzávágódtam az egyikhez, mire kínlódva összeszorítottam a könnyes szemeimet.

-Mit rinyálsz, te kis vakarék? -hallottam meg egy ismeretlen hangot.

Az eddig sötétet megszokott szemeimet hunyorogva nyitottam ki a fény hatására, majd a rám árnyékot vető nagydarab férfira néztem.

Látszólag hatalmas kezeivel felém nyúlt, majd egy celluxszal leragasztotta a számat és a vállára kapott.
Tetteire kapálóztam és próbáltam sikoltozni, de mind hiába.
Mire belefáradtam az egészbe egy ház szerűségbe értünk.
A bútorok hiányoztak belőle, falai már repedeztek. Néhol már a növények is benőtték az üres helyet.

Váratlanul eleresztett a fószer és a nyirkos földre vágott. Gyötrelmekkel tele húzódtam össze rajta.

-Meghoztam az új játékodat! -kiabálta el magát miközben az emelet felé nézett.

A félig elrohadt lépcsőkön egy srác sietett le. Haja éjfekete volt, bőre ugyan olyan hófehér mint az enyém, szemei pedig rendellenesen vörösen világítottak.
Ahogy meglátott engem, úgy lassultak le a léptei, majd az eddig boldogságot kifejező arca csodálkozóvá változott.

-Smith, huh? -hajolt közelebb hozzám egy nagy mosollyal az arcán, majd letépte rólam a celluxot.

Az ezt követő fájdalmat meg sem érezve kezdtem bele a mentegetőzéseimbe.

-Soha többé nem fogom a húgom cukorkáit kilopni a szobájából, csak kérlek ne bántsatok! -könyörögtem -Anyut és aput akarom! -törtem utat még jobban a könnyeimnek.

A fekete hajú fiú és a nagydarab fószer egyszerre egymásra néztek, majd mind a kettőjükből kitört egy olyan nevetés amitől még a hideg is kirázott.

-Vedd kezelésbe -mondta a termetes hapsi, mire a vele szemben álló fiú csak bólintott egyet.

Megragadta mind a két csuklómat és úgy húzott fel a rozoga lépcsőkön át egészen egy olyan szobáig ami jóval félelmetesebb volt az eddigieknél.
A végtagjaimba belevájtak az elkorhadt lépcsőfokokból kiálló részek, ezáltal még ha akartam is volna semmi esélyem nem lett volna normálisan lábra állni és elfutni.
Ahogy a felcipelt engem és a szobába vonszolt, rögtön egy fém székre lökött rá. Még fel sem eszméltem, de a fejemet és a végtagjaimat mind hozzárögzítette ehhez. Úgy látszik ez neki rutin.

-Szóval Smithéknek vagy az elrontott gyereke -lépett közelebb hozzám -Nem fogsz nekik hiányozni, ugye tudod?

-Ez nem igaz! -bizonygattam az ellentétét, mégis elhittem az előbb hallottakat.

-Tudod jól hogy igazam van -mosolygott rám -Egyből meg is semmisíthetnélek -a félelemtől még jobban hozzápréselődtem a székhez -De tudod mit? Megkegyelmezek neked és akár egy szerető családban helyet is biztosíthatok, cserébe nem kérek mást, csak hallgatást.

-NEM -ordítottam el magamat.

A fiú szemei kitágultak, majd egy „most nyírlak ki" pillantást produkált.
Megindult felém, aztán egy nehéz szerkezetet erősített rá a fejemre.
Tudtam, hogy valami rosszra készül, mivel a testem automatikusan elkezdett még jobban remegni.

Farzsebéből kihúzott egy összegyűrt papírt és egy kapcsoló szerűséget.
A gyűrt lapot kisimította majd az arcomba nyomta

-Látod őket? -kérdezte úgy, mint egy őrült -Ők nem léteznek, meg sem születtek, értetted?

A képen anyu, apu, a húgom és én voltunk. Mind a négyen mosolyogtunk. Boldogsággal eltöltött arcunktól még több könny legördült az arcomon. Látni akarom őket!

-Ők a családom ÉS TUDOM HOGY LÉTEZNEK -kiabáltam el magamat újra.

A fekete hajú srácnak még inkább vérben kezdtek el forogni a szemei.

-BAROMSÁG -mondta ki, majd a kapcsolón nyomott egyet.

Hirtelen éles és megszűnni nem akaró fájdalom hasított belém. Testem rázkódott abban a fém székben, a szemem pedig fenn akadt a sokktól.
Életemben először éreztem ilyet.
Azt hiszem ilyen lenne hogyha belémcsapna a villám.
Egyszercsak minden abba maradt. Olyan volt mintha kívülről láttam volna az élőhalott testemet.

-Na és most mondd meg... Kik vannak a képen? -meredt rám idegesen

-Én és a....a családom -nyögtem ki

-TÉVES -nyomta meg újra a gombot, mire én újra áramütés alá kerültem - MOSTANTÓL ÉN VAGYOK A CSALÁDOT, ÉN! -üvöltötte úgy mint egy mániákus -Te pedig mostantól a közénk tartozol.