✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖18th✖

Zajokat hallottam a földszintről. Mintha valaki járkálna lent.
Majd egy hangos csörömpölés hallatszódott, utánna csend.
Mi a frász történik ott?

Lábujjhegyen tipegtem a kulcslyukhoz, hogy kileshessek rajta.
Ám a folyosó helyett egy élénk színű szem nézett vissza rám.
Esküszöm, eleinte még el is mélyültem benne. Mintha már láttam volna ilyen színű szempárt.

De ez nem tartott sokáig. Hátra ugrottam, majd a torkomon kitörni vágyó sikojt, próbáltam elfojtani a szám lefogásával.

Tíz másodpercbe se telt, de az ajtó kilincse erőszak teljesen fel-le kezdett el mozogni.
Majd miután rájött az ajtó túloldalán lévő illető, hogy az be van zárva, erőteljesen neki vágódott, majd megpróbálta betörni azt.
Én e-közben már az ágyam alatt remegtem a félelemtől.

Az ajtó nagy reccsenéssel adta meg magát, majd az szoba másik végébe lendült át.
A hatalmas zajra kissé megugrottam és sírásomat nem visszafojtva kuporogtam tovább.

Monoton léptekre lettem figyelmes. A könnyeimtől elég homályosan láttam, így csak részletekben tudtam ki venni hogy mi is történik valójában.

A sírásomat megelégelve, könnyeimet elsöpörtem a szememből, így láthatóvá vált egy pár éjfekete bakanccsal rendelkező láb, és egy szintén ilyen színben pompázó kabát alja.
Ahogy az alak lépkedett, meghallottam a rajta lévő láncok csörgését, amik beterítették az eddig csendes szobát.
Viselkedéséből ítélve keresett valamit.
Méghozzá engem.