✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖32nd✖

Napjainkban
>Skylar szemszöge<

-Elhitettem vele hogy bekajáltam a kis játékát. Közben végig a valódi családomra gondoltam és bíztam abban hogy egy nap még látom őket -fejezte be a történetét.

Kissé elérzékenyültem ennek hallatán.
Lábaimat magam elé húztam, majd átöleltem a karjaimmal. Mindeközben erősen az eszembe véstem ezt a történetet, hogy még csak Ace közelébe se merészeljek kerülni.

-Ez minden amit mondani akartál?

-Igen -bólintott és felkelt mellőlem -Fogadj meg egy jó tanácsot -fordította felém a fejét -Fejezd be az utána való áskálódást és kerüld el! -ezután a kijárat felé indult.

Megőrizve az illedelmességet, felkeltem ülő helyzetemből és megindultam én is az ajtó felé, hogy kinyissam neki azt.
Még mielőtt ezt megtehettem volna, nagy csörömpölésre rezzentem össze.

-A picsába... -szitkozódott -Jobb helyre nem tudod tenni az értéktelen szarjaidat?! -hajolt le, hogy összeszedje a képkeret darabokra hullott részeit.

Visszavágtam volna a fiú trágár szavaira, aki az imént még keretben lévő képet szorongatja a markai között, viszont mielőtt bármit is mondhattam volna, megelőzött.

-H-Honnan van meg ez neked?! -nézett fel a kép mögül, az eddigieknél még idegesebben.

-Miről beszé- szokásosan félbeszakított

-A KÉPRŐL! NÉZD! -fordította felém, miközben a könnyes szemeit törölgetni próbálta -Az ott anyám, apám, én és... -fordította vissza maga felé, hogy még jobban szemügyre vehesse a képen álló negyedik személyt is- Mégis ki vagy te..? -pillantott vissza rám ezútal vörösre dörzsölt szemeivel.

A földön kétségbeesetten ülő fiúhoz lehajoltam, majd én is a kezeim közé vettem a fotót. Végig pásztáztam a rajta lévő életvidám családot, aminek a része voltam egykoron.

-Az ott..én vagyok -mutattam a bátyját ölelő kislányra, mindeközben próbáltam összeszedni magamat.

-Az pedig én -irányult a remegő ujja a fiatal srác felé.

Alig bírtam felfogni, hogy ez mit is jelent valójában, már a reszkető karjait éreztem magam körül, ami annyira ölelt, hogy megmoccanni is alig bírtam.

-I-Isaac? -ejtettem ki a számon a testvérem valódi nevét.

Ahogy kimondtam, az engem ölelő fiút elkezdte rázni a sírás. Karjaival még közelebb húzott magához, forró könnyeit pedig már a vállamon éreztem.

-Eltaláltad -hangjára én belőlem is kitörtek a könnyek.

Ennyi év után, végre visszatalált.
Az érzés, hogy a már 10 éve nyom nélkül elveszett testvéremet újra a kezeim közt érezhetem, leírhatatlan.
Ezek alatt az évek alatt mind a ketten rengeteg sebet szereztünk, amik valószínűleg nem múlnak el nyomtalanul.

-Milyen megható -hallottunk meg egy irónikusan gratuláló hangot, amit egy kárörvendő nevetéssel vegyített tapsolás követett -A két testvér meglelte egymást, mily csodás!

-Ace..-sziszegte a fogai közt a nevét Isaac, majd megindult az általa igen csak gyűlölt fiú felé.

Mielőtt bármivel is reagálhattam volna le a történteket, Ace a nyakamnál fogva elrántott bátyjám mellől, majd ezt tetőzve egy kést szorított hozzá.

-Én a helyedben nem tennék semmi meggondolatlant -nyomta még jobban a nyakamhoz a kését -Még a végén a frissen megtalált húgod torka bánná.

-Egyszer már sikerült szétszakítanod minket, Ace! Még egyszer nem fog megtörténni! -kiabálta Isaac.

-Milyen bájosan röhejes tudsz lenni -tört ki belőle újra a nevetés -Tegyünk egy próbát... Megtiszteltetés, hogy tőlem tudhatod meg először, hogy ez a kis kurva tehet a saját szüleid haláláról.

A fiú szavait követően a levegő megfagyott körülöttünk. A bátyám jég kék szemei szinte kidülledve pásztáztak engem. Tekintetéből csak úgy áradt az a méreg, amit már múltkor is vetített felém.

-Mondd, hogy ez nem igaz!-válaszként csak a cipőm orrát kezdtem el bámulni- Te.. Meggyilkoltad őket?! -akadt ki -A SAJÁT CSALÁDUNKAT, SKYLAR! Fel tudod ezt fogni?! -temette az arcát a kezeibe.

-Kérlek, hallgass meg mielőtt bármi elhamarkodottat tennél! -próbáltam lenyugtatni.

-Mintha csak ezt a férget hallanám! -mutatott Ace felé -Bocs, de nekem ehhez nincs idegem -ezzel a mondatával elhagyta a házat.

Én még kiabáltam utánna egy ideig és próbáltam kiszabadulni Ace szorításából, csak azért, hogy még utána mehessek és elmagyarázhassak neki mindent az elejétől a végéig, de mind hiába.

-Eressz! -téptem ki az egyik kezemet a markából, de újra magához rántotta -Akkor írtam alá a halálos ítéletemet, amikor megismertelek! -fakadtam ki.

-Tévedsz -hajolt közel hozzám -Már akkor, amikor belém estél.

-Átkozom is azt a napot! -szorítottam össze a fogaimat.

Aztán rájöttem, hogy mit is mondtam neki. Éreztem, ahogy az arcom megtelik vérrel az újra és újra visszajátszott beszélgetésünkre.

-Valóban? -súgta a fülembe őrjítő mosolygását nem mellőzve -Akkor átkozd el az egész életed, mert tőlem nem fogsz megszababulni.