✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖1st✖

Soha nem voltam oda a kétszínű emberekért, akik addig csapolták a másik vérét még az ki nem múlt.

Jelen esetben itt anyámra és apámra gondoltam, akik az utóbbi időben egyre többször dühítették fel egymást.
Egyik sem volt jobb a másiknál, nem is tudom tagadni.
Lassan már odáig is elmentek volna hogy megöljék egymást.

-Josh! Mégis mi a fenét keresett is az egyik kettyós kurvád?!

-Addig ne merj felém ilyen szavakat intézni még te le nem tettél az asztalra annyit mint én! - szólt apám erélyes hangon

-Már rég megtettem és ehhez csak az undorító pofád kellett!

Apám egy hatalmasat csapott anyám arcára, akkorát hogy szinte a ház is bele remegett.
Apa soha nem tűrte az ilyen viselkedést, pedig ő neki is volt azért egy-két alpári megjelenése.

Gyorsan fel is szaladtam a szobámba, nehogy én is bele keveredjek a vitájukba.
A gondolataimat próbáltam elterelni, de ezt a hangos kiabálások teljesen felülmúlták.

Mindig is vágytam egy összetartó családra, akik nem ordibálnak utánnad minden lépésed után, akik nem verik halálra egymást..
De nekem ez sajnos nem adatott meg.

A gondolatmenetemet hangos és fájdalmas sikoltozások szakították meg.
Egy ideig teljesen megdermedtem. Nem történt még soha olyan hogy bármelyik szülőm sikított volna, akármilyen hangosan is folytatták le a vitájaikat.

Nagy nehezen erőt vettem magamon és lenyomtam a fémes, kopott kilincset.
Az ajtó nagy nyikorgással jelezte, hogy kijöttem a rejtekhelyemről.

Csend telepedett az egész házra, én magam lepődtem meg a legjobban a zajtalanságon.
Már egészen kellemesen hatott rám a mámorító nesztelenség, mire meghallottam egy kisebb kuncogást.
A konyha felől jött, ahol a nyugvást nem hagyó szüleim veszekedtek még percekkel ezelőtt.

Féltem hogy a konyhába belépve valami olyat fogok látni, amit egy életen át nem felejtek el, de a félelemtől gyűlt adrenalinnak hála, lépésre emeltem a lábamat és megindultam a kis helyiség felé.

Igaza volt mára már megnyugvó, drága nagymamámnak.
A kíváncsiság lesz a vesztem..

Lassan, egyre inkább erőtlenül tettem meg az utolsó lépéseket, közben meg
annyira remegett a lábam, hogy már azon csodálkoztam, hogy hogyan nem csuklik össze.
Ahogy elértem a konyha küszöbét, nem hittem a szememnek.
Bár hallgattam volna megboldogult nagyanyámra..legalább most az egyszer ezt tehettem volna, hogyha már soha nem fogadtam neki szót.

A konyha küszöbéről elemeltem a szememet, egészen a falig. Krém színe helyett vörös színt vett fel.
Aztán rátekintettem a padlóra. A vér árnyalata borított be mindent.
Mégis, a legfelkavaróbb a konyha közepén pihent.

Az anyám..

A teste élettelenül feküdt a padlón. Hastájékánál teljesen szétboncolva, végtagjai megcsonkítva, szája pedig nevetésre nyílott. Mellette pedig egy gondosan megélezett, vérvörösre mázolt kés.
Mintha egy beteg ember végzett volna saját magával csupán csak szórakozásból.

Még egy ideig elborzadva néztem a saját édesanyám holttestére, miközben próbáltam felfogni azt, amit látok.
Lábaim egészen addig voltak földbe gyökerezve míg meg nem hallottam egy éles, szinte fülsüketítő csikorgást.
Amilyen gyorsan csak tudtam, bebújtam a mosogató alá, aminek egy külön szekrény adott otthont.

Monoton, közelgő lépéseket hallottam felém közeledni.
Féltem, de a kíváncsiságom megint győzött, így résnyire, közben reménykedve abba hogy alig láthatóan, de kinyitottam a szekrény ajtaját.
Apámat láttam...
Láttam, ahogy szinte fülig érő szájjal közelebb megy anyámhoz, majd eltűri a szemébe lógó, fényes, éjfekete haját.
Aztán odahajol a füléhez és nyájasan megszólal:

-Remélem most már tudod, hogy ki az úr a háznál..-Ezután felállt és dalolászva kezdett el engem szólítgatni.
-Kincsem! Merre vagy? Apunak van számodra egy meglepetése.

Még ha erről az egészről egy fikarcnyi sejtésem se lett volna, akkor se bújtam volna ki. Túlságosan gyanús lett volna hogy így beszél hozzám, a szokásos
„Takarodj!", „Nem kellesz te senkinek" és társai helyett.

Apu hangosan a szobám felé trappolt, reménykedve abban, hogy éppen ott vagyok.
Én pedig teljesen lesokkolva ültem továbbra is egy retkes mosogató alatt.
A félelem ami abban a pillanatban teljesen urrá lett rajtam, nem engedett gondolkodni. Hiszen, ki ne félne akkor, amikor az apja éppen az imént gyilkolta meg az anyját és most meg a gyerekéért megy, aki valószínűleg ugyan arra a sorsra jut mint a családtagja.

Úgy éreztem, hogy keresnem kéne egy önvédelmi eszközt, hátha az öregem megtalál és akkor tényleg úgy végzem mint a földön fekvő rokonom.
Viszont a mosogatónál nem volt semmi egyéb egy felmosóvödrön kívül.
Ez pedig azt jelentette, hogy ki kell merészkednem a búvóhelyemről.
Csodás..

A lehető leghalkabban próbáltam kiosonni a szekrényből majd pedig a holttest mellett heverő kés felé venni az irányt.
Nem tudtam úgy egy lépést se megtenni hogy ne fogjon el a hányinger illetve a síró görcs a test láttán.
Végül nagy nehezen, de megkaparintottam a kést, majd pedig diadalittasan elkezdtem visszamenni a helyemre.

Ahogy mentem, véletlen belerúgtam az egyik földön heverő edénybe, ami nagy csörömpöléssel adta apám tudtára hogy merre járkálok.

-Oh a rohadt életbe.. ! - szidkozódtam saját magamban, mintha ez annyira segített volna a helyzetemen.
Próbáltam gyorsan odasietni a kis szekrényhez, de már késő volt.

Apám ott állt a ajtóban, szinte pár lépésnyire tőlem.
Az arcára valami félelmetes vigyor ült ki, feje pedig rángatózott.
Olyan volt mint egy igazi pszichopata.

Hirtelen megindult felém. Én persze a rémültségtől azt sem tudtam hogy most fel a plafonra másszak, vagy pedig az asztal tetejére.
Viszont egy kósza ötlettől vezérelve, kirohantam a konyhából majd felszaladtam a lépcsőre, a szobám felé.

Persze apukám mindenre gondolt.
Ahogy beakartam rontani a szobámba, úgy csapott belém a felismerés, hogy az bizony be van zárva.
Amint felért ő is, már is szemtől szembe álltunk egymással.
Ezt a pillanatot halál közeli élményként éltem meg, míg az öregemről sugárzott a magabiztosság.

Egyszercsak elkezdett ordítani, majd pedig felém rohanni.
Lábai csak úgy mozogtak, míg az én térdeim már a földdel szemezgettek. Szemeimet összeszorítottam,
kezeimet pedig kinyújtottam védekezés képpen, amikről úgyis tudtam hogy nagytermetű apám ellen semmiképp sem védenek meg.

Viszont hirtelen minden elhalkult.
Apám se ordított.
A futása közbeni dörömböléseit se hallottam.
Minden olyan csöndes lett.

Óvatosan kinyitottam a szememet.
A látvány vérfagyasztó volt.
Apám vére a kezeimről folyt.
A saját apámat szíven szúrtam..!
Ráadásul azzal a késsel amivel ő ölte meg az anyámat.

A lesokkoldságtól hangosan felsírtam
- M..mégis..h..ogy tehettem?! - a hangom keservesen csuklott el-
Pedig az igazat megvallva, a szüleim egy cseppet sem törődtek velem.
Egy kedves szavuk nem volt hozzám.
De mégis.. sajnáltam őket.

Percekkel később szirénák hangja ütötte meg a fülemet.
A maradék erőm segítségével kinéztem az ablakon, majd megláttam, hogy akikhez tartozott a szirénák hangja,
azok mind ide jönnek!

Sziasztok! 👻
Ez lenne a legeslegelső történetem a Wattpadon.
Nagyon filóztam azon hogy kirakjam-e, de hát egyszer élünk, úgyhogy miért is ne!
Kérlek titeket, hogyha bármilyen észrevételetek van a könyvvel kapcsolatban, jelezzétek nekem, hogy tudjak fejlődni a továbbiakban!
Köszönöm hogy elolvastad!🐢