Attack on Levi - Avagy a Hadnagy megszelídítése (AoT fanfiction HUN)

~1~

Jelen

- Hazug vagy! - üvöltött rám a hadnagy, miközben én éppen az étkezőben takarítottam. Már mindenki elment aludni, én viszont nem tudtam. Tudtam, hogy ő sem alszik. Kifigyeltem; egyszerre csak három órát tud aludni. Szinte egész éjjel ég nála a petróleumlámpa.

- Parancsol hadnagy? - válaszoltam neki tiszteletteljesen, legalábbis igyekeztem; elég fáradt voltam a mai nap után, mégsem tudtam aludni, mert egyes dolgok nem igazán hagytak nyugodni.

- Ne udvariaskodj itt nekem, te kis pimasz. - vágta a fejemhez, csak a szokásos; bár ő sem mondható valami nagydarab és tiszteletteljes teremtésnek, valahol ugyanolyanok vagyunk. - Nem a Mária faltól jöttél.

- De igen. Ott születtem.

- Mindig, mindig néztem azt a kislányt a föld alatti város utcáján, a lány, akinek nem látszott az arca, apró volt, vékony, egyetlen egyszer láttam a szemeit, és örökre megjegyeztem...olyan volt, mint én. Te voltál az, nem igaz? Ne is tagadd...Piggie. - nézett mélyen a szemembe.

- Ne merészelj így hívni! - csattantam fel - Még annyira se méltattak, hogy a nevemen hívjanak. Azt hittem, magától elvárhatok ennyit.

- Nem vagyunk már azok, akik akkor és ott voltunk, ezt te is tudod. Csak tudnám, miért nem mondtad eddig! - kért számon.

- Mert nem éreztem szükségét. Nem ez az, ami meghatároz engem. Azt kérdezték, hova valósi vagyok, elmondtam, hogy a Mária faltól. Ott születtem, elárvultam, a föld alá kerültem, de ez senkire sem tartozik! - akadtam ki kissé én is.

- Sajnálom... - nézett komoran a földre a hadnagy.

„Wow, ez igen, Levikám, az életben senkitől sem kértél még bocsánatot szerintem" - gondoltam magamban; de valahol mégis megenyhült a szívem.

- Köszönöm, hogy megbánta, hadnagy úr. - néztem rá egy kissé megenyhült mosoly-félével.

- Tégy meg egy szívességet...és ne magázz többet, legalább amikor nincsenek itt mások.

- Megegyeztünk...Levi...

1 évvel ezelőtt

Erwin parancsnok hívatott engem az ő szálláshelyükre, ahol a Felderítő egység elitnek számító tagjainak laktanyája van. Már egy pár hónapja a Felderítőkkel bevetésezem, sokszor láttam már a parancsnokot, Levi Hadnagyot, Hange osztagvezető parancsnokot is...bár közülük Levi-jal kapcsolatban mindig is érdekes érzéseim voltak, amiknek igyekeztem nem jelentőséget tulajdonítani - nem, nem arra gondolok!

- Ema Northwood, a Mária faltól. - kezdett hozzám beszélni Erwin, miközben fel-alá mászkált az ő nagy termében, ahol feltehetőleg a nagyobb hatalmú vezetők szoktak ülésezni, gondolom, Erwin, Levi, Hange, meg ha van még valaki...bár az itt említett 3 jelen volt. - Újonchoz képest verhetetlennek tűnsz, kitűnsz a többi közül, és ilyen korán még sosem hoztunk hasonló döntést, hiszen fiatal vagy, nemrég kerültél ide, de úgy döntöttünk, hogy itt van rád szükség. 3D manőverezésed kiváló, gyors vagy, éles eszű, ez vitathatatlan, és bár még Levi jelenlegi osztagából is sokakat megvernél, mégis a csapatmunkában alkotott teljesítményed nem túl kimagasló, sőt. De ezen még dolgoztok a hadnaggyal, már ha őt érdekli az ilyesmi, de gondolom azért neki is érdeke, hogy a csapata összhangban legyen...nem igaz, Levi? - fordult oda Erwin parancsnok az említett hadnagyhoz, aki a falat támasztva egy csésze kávét iszogatott, érdekes kéztartással fogva azt. - Majd bele tanul. Ide figyelj, újonc - fordult felém Levi komoran; szerintem én vagyok az egyetlen ebben az épületben, aki még nála is alacsonyabb... - ne szállj el magadtól, csak mert az osztagom tagja lehetsz Erwin által. Kell a tehetséges utánpótlás, ennyi. 14 éves vagy, fiatalabb, mint az átlag, nem is értem, hogy kerülhettél be ilyen korán...de nem is számít. Eddig életben maradtál a betevéseid során, és melegen ajánlom, hogy tartsd meg ezt a jó szokásodat, mert mi vagyunk az az osztag, akik minden alkalommal mikor a falon kívülre megyünk, szinte biztosak lehetünk abban, hogy utoljára láttuk a Napot. És senki sem fogja megmenteni a seggedet, amiről még alig hullott le a tojáshéj. - magyarázott nekem a hadnagy. Ettől az utolsó mondatától mosolyogni támadt kedvem; hiszen bár közel kétszer annyi idős, mint én (25-6-ra saccolnám), kinéz vagy 17-nek.

- Most mit vigyorogsz?! - rivallt rám. Nem is tudom, miért mosolyogtam. Általában mogorva vagyok és fegyelmezett, de ez az ember valahogy mulatságosnak tűnt nekem; bár nem láttam előre, mi vár még rám mellette.

- Na jól van, te kislány. Akkor most menjél szépen és takarítsd ki a szobádat, és különösen ügyelj az ajtód környékére, tudniillik mellettem leszel. Legalábbis amíg ezen a laktanyán vagyunk. Ne gondold, hogy különös figyelmet szentelünk neked, csak azért, mert kicsike vagy, simán az volt az utolsó hely, senkit nem akartunk oda rakni, nem szeretem, ha bárki is a közelemben van amikor éppen pihennék, de az én folyosómon az volt az utolsó szoba. Na, nyomás! - lökött vállba, majd elindultam az említett szoba felé. „Szerintem ez az ember pisisnek néz, csak mert 1 évvel előbb végeztem, mint a többi kadét" - gondoltam magamban.

*Levi szemszöge*

- Erwin, mégis hogy lehet ez, 14 éves, még nálam is kisebb, hogy akarod, hogy teljes értékű szolgálatot tehessen mellettem?! És ráadásul a kora, hány évesen kezdte az iskolát?

- 11, valószínűleg. Elvesztek a papírjai, és sok éhező gyermek kisebb a koránál, simán elhihették, hogy 12 éves. Levi, az az egy év...hidd el, hamar be fogja hozni, sőt. Ha nem lenne megfelelő az alakulatodba, biztos nem hívattam volna ide. De szükségünk van rá, tehetséges katona. Olyannak tűnik, mint amilyen te voltál anno.

- Na, azért csak ne hasonlítgass mindenféle jöttment kislánykához, ha kérhetlek.

- Természetesen; elnézésedet kérem.