Everything is fantasy.

4. Fekete könnyek

Jack szerint még így is sok időbe telt, mire odaértek az igazgatói irodát őrző kőszörnyek elé. Nicole teljesen elvesztette az időérzékét, csak arra fókuszált, hogy légzését kordában tartsa. Igyekezte teljesen kiüríteni az elméjét, és fenn is tartani azt az állapotot. Olvasott róla, hogy az oklumenciát is valahogy így kell elkezdeni, és bár eljátszott a gondolattal, hogy a legillimencia után belekezd a megtanulásába, elvetette a gondolatot, sejtvén, hogyha valaha bele is kezd, az nem mostanában lesz, köszönhetően a körülötte forgó káosznak. Érezte, hogy az olajos állagú könnyei megállíthatatlanul folynak, így egy idő után felhagyott a próbálkozással, hogy letörölje őket. Most hogy Jack a közelében volt, már nehezebb volt tartania magát. Fiatal volt, és az egyik legnagyobb félelmei közé tartozott az, hogy megvakul. Noha nem volt idegen a félelem számára, hiszen amióta csak az eszét tudta, szinte minden nap találkozott vele, de most a pánik szinte megfojtotta, alig kapott levegőt. Az egészre csak tett egy lapáttal testőrének ideges hangja.

- Professzor tennünk kell valamit! Rosszabb a helyzet, mint gondoltam, a Fekete könnyek már megjelentek! Nincs sok időnk hátra! – Nicole kihallotta belőle a pánikot, és tudta, hogy bár neki esett baja, most nem szabad engednie a pániknak, meg kell őriznie a hidegvérét.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy a professzor tud segíteni. – Ugyan fogalma nem volt arról, kiről beszélnek, de tudta, hogy Jack ahhoz az emberhez hozta, akiben a legjobban bízik, hogy meg tudja gyógyítani. Legalábbis próbált a lehető legnyugodtabban hozzá állni a dologhoz, de a hangja megbicsaklott. Dumbledore professzor vidám tekintete egy pillanat alatt komoly lett, amint megpillantotta a belépőket.

- Minden rendben lesz, már szóltam Perselusnak. Hozza a szükséges bájitalokat. – Jack a lehető leg óvatosabban lerakta terhét az igazgató asztalával szembeni vörös-arany fotelba, majd aggodalmas arccal a régi mentorához fordult.

- Van készleten erre való bájital? Időben ide fog érni? Merlin szakállára, ki tudja, mióta tarthat már ez? Mi van, ha már késő?

- Kérlek, nyugodj meg. - próbálkozott az igazgató- Ezzel csak még több aggodalomra adsz okot az ifjú hölgynek.

- Jack! – szólalt meg ingerülten Nicole – Nyugodj le! – külön kihangsúlyozott minden szót – Már megtettél minden tőled telhetőt, úgyhogy most fejezd be a járkálást, varázsolj magadnak egy ehhez hasonló kényelmes széket, és ülj le! – szólította fel szigorúan. A férfi bosszúsan szusszant egyet, majd duzzogva levágta magát a Nicole melletti bársony fotelba. Az igazgató jót derült a jeleneten, miszerint koros diákját helyre tudja rakni egy fiatal lány, és hogy még mindig úgy tud duzzogni, mint fiatal korában. Ugyanakkor meg is volt döbbenve a Hercegnő higgadtságán, magabiztosságán. Nem sok másik tinédzser reagált volna egy ehhez hasonló helyzetre. Persze azt is fel tudta mérni, hogy ez a higgadtság és magabiztosság csak látszólagos, arra tippelt, hogy a fiatal így próbál megküzdeni a nagy nyomással. Kíváncsian méregette a vendégeit, majd megkínálta őket az egyik kedvenc édességével.

- Citromport?

- Citromport? Komolyan Dumbledore professzor? Ilyen súlyos esetben? Mégis hogy...

- Jack úgy érti, - szakította félbe ismét őrjöngeni kezdő társát Nicole. Piton professzor a hangnemre megtorpant az ajtó előtt. – hogy nem kér.

- És ön, Miss...?

- Courtell. A nevem Nicole Elisabeth Courtell. Orphidia legfiatalabb koronázott hercegnője vagyok. – jelentette ki a lány fáradtan és kissé szomorkásan. Kezét ökölbe szorította, ahogy próbált uralkodni magán; legszívesebben ő is társához hasonlóan őrjöngeni kezdett volna, de megpróbált rangjának megfelelően viselkedni.