Everything is fantasy.

8. Bájitaltan

Szomorúan támaszkodott a pince falának. Ujjai között forgatta az apró pergamentekercset, amit Flitwick professzor nyújtott oda neki reggeli után, pár kedvesnek szánt szó kíséretében. Nicole-t rettenetesen bántotta, amiért Jack ott hagyta az idegenek között, és még arra sem volt hajlandó, hogy normálisan elköszönjön. Ez egyszerre öntötte el dühvel, és szomorúsággal. Újdonsült barátnői megérezték a hangulat változását, de nem kérdezték róla, egymással csevegve vezették le a bájitaltan teremhez. Nem akart ő teljesen magába fordulni, de annyi érzelemmel és gondolattal kellett megbirkóznia, hogy kissé bezárkózott, a kérdéseikre csak pár szavas válaszokat tudott adni. Eleve ideges volt a tanár miatt, félt, hogy a bocsánatkérése süket fülekre fog találni; pedig korán reggel felkelt, hogy megtervezze mit fog mondani, meg hogy összeszedje a bátorságát, de miután megkapta a levelet, csak Jackre tudott gondolni, és az árulására. Ha gyengébb lett volna, már elsírta volna magát, de igyekezte fenntartani a semleges állarcát, amennyire csak tudta. A magány érzése szinte megfojtotta, úgy érezte a pince falai lassacskán maguk alá temetik, noha tudta, hogy azok egy centit sem mozdultak el. A hirtelen kivágódó ajtó hangjára összerezzent, a zaj felé kapta a fejét, és már elő is rántotta a pálcáját, mikor felfogta, hogy nincs veszélyben, csak a tanár volt az. Piton professzor végignézett az immár síri csendben várakozó diákokon, majd tekintete a félig sötétbe olvadt, támadásra kész lányon állapodott meg. Figyelmét nem kerülte az a szemében ülő végtelen szomorúság és magány, sem pedig a spirálszerű, csavart pálca a kézében. A fiatal rutinos mozdulattal tüntette el a talárja ujjában az eszközt, lazított testtartásán, szemét lesütötte, majd próbált beleolvadni a sötétbe. Mint mindenki más, ő is azon igyekezett, hogy ne bosszantsa fel már az óra első öt percében, amit a tanár elégedetten nyugtázott, bár átfutott az agyán az a kósza gondolat, hogy egy tejben-vajban fürösztött hercegnőnek nem kellene ennyire meghunyászkodó és paranoiás viselkedésmintákat mutatnia. Ma reggel ugyan kivételesen jó kedve volt, mivel a posta baglyok jó kritikát hoztak az egyik publikációjával kapcsolatban, de ötödéves diákjait a megszokott hangnemével és állarcával terelte be a terembe. Elégedetten figyelte, ahogy a fiatalok először a tőle legtávolabb lévő sorokat töltik fel, majd egy pálcasuhintással később megjelent a táblán egy közepes nehézségű sebforrasztó főzet neve.

- Adventitia. Ki tudná nekem megmondani a fő összetevőjét ennek az egyszerű főzetnek? – kérdezte szemöldökét felvonva, miközben lassan, halálos nyugalommal sétált a diákok között. Tisztában volt vele, hogy tavaly év elején készítette el velük a bájitalt, és hogy valószínűleg nem emlékeznek rá, mivel a nyáron elő sem vették a könyveiket.

- Senki? – emelte fel egy kicsit a hangját. A szeme sarkából látta, ahogy a hercegnő a leghátsó sorban ülve fészkelődik, magában civakodva, hogy feltegye e a kezét, és válaszoljon. Mindenki szemlesütve próbált a környezetébe olvadni, de az új diák csak értetlenül pislogott a társaira.

- Ms. McHallow? – szólította fel az izgága fiatal balján ülő, alacsony, szőke diáklányt.

- Talán... Golgotavirág? – felelte tétovázva a lány, szemét a padon fixálva. A hercegnő teljesen elfeledkezett magáról, döbbenetében és szörnyülködésében majdnem lefordult a székről. Reakciója teljes mértékben tükrözte a professzorban lezajlódó folyamatokat, annyi különbséggel, hogy ő fennhagyta az állarcát.

- Ó, igen, könnyedén látni, hogy majd öt év mágiaoktatás nem lett elpocsékolva önre, kisasszony. – felelte annyi szarkazmust belesűrítve, amennyit csak tudott. Noha tudta, hogy diákjai nem éppen a legjobbak, de azért minden egyes ehhez hasonló ostobaság rettenetesen ki tudta hozni a sodrából. – Húsz pont a Hollóháttól. McGregor! – szólította fel a következő diákot, ezúttal egy hugrabugos fiút, akire emlékezett, hogy anno közepes minőségűre meg tudta csinálni a bájitalt.