Everything is fantasy.

A Félvér Hercegnő és Hollóháti tőrei 1.

Sziasztok! Ez az első fanficem, remélem legalább a többségnek tetszeni fog. Elöljáróban csak annyit, hogy eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi sülne ki abból, hogyha egy fiatal magyar boszorkát kiküldenénk Angliába, hogy állítsa helyre a családja becsületén esett csorbát. Annyit még elárulok, hogy bizonyos információkat szeretek megtartani magamnak, és csak később elárulni a kedves olvasóimnak. A történet a Trimágus Tusa előtti nyár végén kezdődik. Aki esetleg szeret olvasás közben zenét hallgatni, akkor annak tudom ajánlani a következő számot, én is ezt hallgattam írás közben: https://www.youtube.com/watch?v=F6GMVUrVLNc

- Szeretni fogod Roxfortot – egy barátságos hang zökkentette ki merengéséből a fiatal lányt. Riadtan szakította el tekintetét a tűzről, és nézett fel az oly ismerős arcra. A férfi szürke szemében vidámság csillant, ahogy leült a lány mellé.

- Nem tetszik nekem ez az egész. Az egy dolog, hogy egy másik országban kell új életet kezdenem, nem igazán zavar, hiszen folyékonyan beszélem a nyelvet – Egy kis ideig hallgatott, latolgatva, hogy mennyire adja ki magából az eddig féken tartott indulatait – Egy teljesen másik, hogy miután csatlakozom a Tanácshoz, máris menekülnöm kell.

- Csak nem harcolni akarsz? – húzta össze őszes szemöldökét a férfi.

- Persze, hogy nem – intette le kissé morcosan, és felpattant. Átment a tábortűz másik oldalára, majd a két fa között járkálni kezdett. Csipkével díszített, földet söprő sötétkék ruhája miatt könnyedén bele olvadhatott volna a sötétségbe, de a rávarázsolt drágaköveken megcsillant a tűz fénye. A félbeszakított ceremónia óta még nem tudott átöltözni, és most már rettentően kezdte bosszantani a tény, hogy nem hozott magával semmilyen ruhadarabot.

- Nem szeretnék harcolni, noha többször is megfordult a fejemben, nem tagadom. Meg hát véleményem szerint nem lenne célravezető szemtől szembe neki rontani egy hozzájuk hasonló ellenfélnek – felelte végül egy fintor kíséretében. Kísérője halványan elmosolyodott; már tudta, hogy melyik házba nem fog kerülni védence. A griffendélesek vakmerőségének szikráját sem lehetett felfedezni benne. A lány csak egy szúrós pillantással díjazta a jókedvét, majd folytatva a járkálást, tovább gondolkozott. Mint a támadás óta eltelt két napban, most sem jutott sokra. Rengeteg dolog történt vele mostanában, de túl kevés információja volt ahhoz, hogy összerakja magában annyira a történteket, hogy érdemleges tervet tudjon készíteni. Nem mintha problémája lett volna a tervezgetéssel, sőt! Az elmúlt tizenöt évben már hozzá szokott ahhoz, hogy a lehető legkevesebb információból a lehető legtöbbet hozza ki, csupán a megérzéseire, és a már meg lévő információkra hagyatkozva. Ez a szituáció mégis más volt. A rituálé óta érezte, hogy emberek élete függ tőle, és minden egyes döntésének súlya van. A legrosszabbnak az egészben azt tartotta, hogy nem beszélhetett a családjával. Nem mintha bárki is olyan közel állt volna hozzá, de már honvágya volt. Sohasem érezte azt, hogy el lenne halmozva szeretettel, de mégiscsak hozzájuk tartozott, és kötődött a családtagjaihoz; még úgy is, hogy ők elég sokszor kifejezték, hogy csak egy kolonc a nyakukon.

- Mi a baj? – kérdezte végül a férfi

- Mi lesz veled, miután elértük Roxfortot? – kérdezte bizonytalanul a lány hosszú hallgatás után. Rengeteg kérdése és mondanivalója lett volna, de úgy gondolta, hogy a saját érzéseinek kifejezésével még várhat, sokkal fontosabb, hogy a feladatára koncentráljon. – Gondolom, nem fogsz velem maradni.

- Valóban. A feladatom csak addig szól, hogy kísérjelek a lehető legbiztonságosabb helyre.

- De ez igazságtalan! – fakadt ki. Noha eddig is sejtette, hogy ez lesz a vége, nem akart egyedül maradni. Egy számára teljesen idegen országban, ahol nem beszéli senki az anyanyelvét, egy olyan helyen akarja ott hagyni a jelenlegi egyetlen biztos pontja az életében, ahol nagy veszélynek van kitéve, hála a több ezer mágiát tanuló gyereknek. Kezével a hajába túrt, és megpróbálta visszatartani a könnyeit. Valahogy nagyon nem ez lebegett a szeme előtt, amikor elvállalta a feladatot, hogy folytatja a családja örökségét, és egy apró és rejtett ország hercegnője lesz. – Nem fair, hogy egyedül kell boldogulnom, az országomtól távol. Nem akarok információ hiányban, egy helyben toporogni. A Courtell ház koronázott hercegnője vagyok, nem lehet igaz, hogy nem tudok semmit sem tenni az embereimért!