Everything is fantasy.

A fény és az árnyék 1. rész

Elöljáróban csak annyit, hogy ez egy boszorkányos történetnek az első kis részlete ( bár talán nem is annyira kicsi...), és remélem, hogy tetszeni fog. Amúgy ebben a részben még nem kapnak nagy szerepet a boszorkányok, az igézeteik, az Erdő Népe, de attól szerintem még érdekes lett.

Sally már megint a plafont bámulta, újabban ez lett a kedvenc tevékenysége. Nem mintha sok választása maradt volna, elvégre szobafogságban volt. Az első pár órában, persze dühöngött a szerinte jogtalanbánásmód miatt, de természetesen nem volt semmi értelme, mert kijutni úgysem tudott; hacsak nem akarta összetörni néhány csontját. Az ajtót az anyukája kulcsra zárta, az ablakok pedig túl magasan helyezkedtek el a földhöz képest, lehetetlenné téve a szökést. Világ életében utálta a bezártságot, és a szobáját mindig is kicsinek találta. No nem mintha különösebben panaszkodhatott volna; de most frusztrálónak találta a szoba méretét, és egy inkább úgy érezte, hogy közelednek a falak. Persze tudta, hogy ez nem lehetséges, de biztos, ami biztos alapon mégis bejárta a szobáját, hogy meggyőzze magát, hogy a szoba mégiscsak nagyobb, mint amilyen az emlékezetében él. Először a feketére festett ajtajához ment. A színe kiválóan illett a hangulatához. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de persze tudta előre, hogy nem fog sikerrel járni. Már nem volt különösebben csalódott, inkább csak magányos. A szülei azzal indokolták a szobafogságot, hogy ott majd lesz ideje elgondolkodnia a tettén. Persze neki elég volt egy pillanat ahhoz, hogy átgondolja a dolgot, de arra a következtetésre jutott, hogy nem bánja. Semmi olyat nem tett, ami ne lenne normális, de hát a szülei mindig is szigorúak voltak hozzá. Most persze egyből arra gyanakodnak, hogy kezd megőrülni; pedig még csak most kezd a korosztályának megfelelően viselkedni, pont, ahogy az apja kérte. Na jó, hogy egészen pontosak legyünk ezt így az apja nem mondta egy szóval sem neki. Az már más kérdés, hogy történetesen hallotta a szüleit többször is veszekedni, és általában ki is hallgatta őket. Nem szeretett hallgatózni, mert utána köpönyegforgatónak érezte magát, de mindig azzal vigasztalta a lelkiismeretét, hogy róla van szó, és neki erről tudni kell. Az apja mindig furcsállotta, hogy mindig, minden alkalomra könyveket kér, és hogy imád olvasni, rajzolni, és mindig jó tanuló. Őszintén szólva Sally is tudta, hogy ez talán nem teljesen normális, de egyáltalán nem bánta, hogy gyorsolvasó, vagy hogy mindig jók a jegyei. Büszke is volt a könyv gyűjteményére, hiszen egy teljes fala volt tele könyvekkel. A szobájának ezt a részét kedvelte leginkább, mivel az ablakkal szembe volt, így még a fény is tökéletes volt az olvasáshoz. Az ajtót körülölelik a könyvek, így csak egy fekete mélyedésnek tűnt a tarka szín kavalkád közepén. Érdekes módon, most semelyik könyv sem kötötte le, pedig beleolvasott jó néhányba. Nagyot sóhajtva fordult jobbra, és a képeire pillantott . A fehér íróasztala felett lógtak, a legtöbb képen hárman voltak láthatóak. Cassie, Sally legjobb barátnője, a maga rézvörös, egyenesre vasalt hajával, langaléta termetével, és széles vigyorával. Mindenkivel könnyen megtalálta a közös hangot, és állandóan mosolygott. A másik ember, aki vele, és Cassie-vel állt a képeken, Daniel volt, aki szintén jó barátja volt Sallynek, de köztudott volt, hogy csak azért lóg velük, mert fülig szerelmes Cassiebe. A képek között megpillantotta azt, amelyiket a legjobban szeretett. Talán nem is ez a legjobb megfogalmazás, inkább csak akkor kezdődött el számára valami új. A képen ő és Brian szerepelt a téli hóesésben, forró csokit szorongatva, és vidáman mosolyogtak a kamerába. Brian teljesen feketében volt, a haja egy kicsit a szemébe lógott, és egy fejjel magasabb volt Sallynél. Erről a képről folyton a megismerkedésük jutott eszébe. Akkor még késő ősz volt, és ő éppen egy kávéházban várta Cassiet, aki szokásához híven akkor is késett. Ő rendelt magának egy csésze csipkebogyóteát, mikor már megunta a várakozást, és szomjas lett. Ahogy várt a teájára, egy hangos csoport ült le a vele szomszédos asztalhoz, és nagy lármázva beszélgettek. Felismerte bennük az iskolájának a focicsapatát, na meg persze a lányokat, akik minden idióta poénon röhögtek, amit elmondott a csapatkapitány, vagy valamelyik tag. Egyszer csak egy fekete alak állt meg előtte, de nem szólt semmit. Sally felnézett az idegenre, aki fekete cuccokat viselt, és sötétbarna haja össze-vissza állt, de persze jól állt neki. Világoskék szemeivel őt fürkészte, mint aki valamilyen reakcióra számítana.