A kastély titka

3. fejezet

Igor pov.
Az első ember lépése meghozta a többi ember bátorságát is, a döfések és támadások sorozata megkezdődött a papok ellen, egyedül azok a papok maradtak érintetlenek, akiket tényleg felszenteltek voltak. Roger segített elvinni Vladimirt a kápolnába, Arthur atya azonnal megnézte a kedvesemet, aki nem volt túl jó bőrben. Zihált és mintha kiszáradt volna, útközben adtunk neki vizet, de nem használt.
– Mi baja lehet, hisz adtunk neki vizet, az segíteni szokott! – hitetlenkedett Roger is, én viszont kezdtem kiborulni.
– De ő félig vámpír, fiúk! Most vér kell neki! – mondta az öreg pap, mire habozás nélkül elővettem a késemet, és próbáltam felébreszteni a drágámat.
– Kincsem! – simogattam meg az acát.
– Mi...az... – köhögött párat, míg a hangja rekedt volt.
– Innod kell szerelemem, vért kell innod. Igyál belőlem, drágám! – láttam rajta, hogy elborzad, bár nem értettem miért.
– Nem...nem...adjatok vizet, az is jó... – hebegett.
– Nem, kincsem! Most vér kell neked, a víz most nem segít rajtad, csak egy kicsit igyál, kérlek! – mondtam és a nyakhajlatomhoz tartva a kés vékony pengéjét, egy apró vágást ejtettem a bőrömön, mire a vörös nedű végigfolyt a nyakamon. Megemeltem Vladimirt, hogy hozzáférjen, de még mindig hezitált.
– Kérlek, kincsem! A kedvemért! – hajtottam rá az ajkát, reszketeg sóhajjal megadta magát és hosszú agyarait gyengéden a nyakamba fúrta. Bizsergető érzés járta át a testemet. Valamint felpezsdítő megnyugtató volt. Azt akartam, hogy minél tovább tartson ez az érzés, de hirtelen elengedett és éreztem, hogy a fogai kihúzódnak, majd a nyelvével végignyal a seben és ezzel elzárja. Majd a nyakamba borult és mintha sírt volna.
– Köszönöm! Annyira féltem! Nem akartam senkit se bántani, de a püspök... –  itt elhallgatott, amit nagyon furcsának találtam.
— Mit tett a püspök, kincsem? Láttam, hogy fel lett tépve az arca, mit művelt veled? – kérdeztem komolyan mire elkezdett mesélni, én pedig elborzadva hallgattam őt.
– Hát már nincs normális ember ezen a földön? —  kérdezte Roger felháborodva.
– Roger! Úgy tudom, te oltottad el a tüzet, ami megölt volna engem. Köszönöm! – mondta  Vladimir hálásan és megölelte Rogert. A barátom finoman eltolta és a szemébe nézett.
- Én kérek tőled bocsánatot, Vladimir.