A kastély titka

5. fejezet

Igor pov.
Már késő este van, de Vladimir még mindig nem jött haza. Pedig ilyenkor már rég a nyakamon szokott csüngeni. Alig bírom kivárni a percet amikor a fogai a bőröm alá fúródjanak és kiszívja a véremet. Ekkor hallottam, hogy nyitódik az ajtó, de nem Vladimir jött haza, hanem Roger állt az ajtóban.
– Mi a baj? Mit keresel te itt? – kérdeztem döbbenten.
– Igor! Beszélnünk kell és ez nagyon komoly! – mondta és bejött a házba.
– Miről van szó? Nem tudod, hogy hol van Vladimir? Már itthon kéne lennie. – hirtelen nagyon izzadni kezdtem.
– Pont róla lenne szó! Igor te függő lettél és e miatt tönkre teszed Vladimirt! –  mondta mire egy percig meredtem rá, majd hangosan felnevettem.
– Függő? Én? Mégis mire? – kérdeztem nevetve, de a komoly tekintete elárulta, hogy ez nagyon is igaz. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat, és az se tűnt fel, hogy idő közben Vladimir is haza jött.
– Igor? – jött oda hozzám. Ideges voltam, nem gondolkodtam tisztán, valami teljesen elhomályosította az agyamat és onnantól nem láttam.

Roger pov.
Igor idegesen megragadta Vladimirt és a haját megragadva kényszerítette a nyakhajlatához. Szegény Vladimir zokogva ellenkezett, de a kezeit nem használta, nem akarta Igort bántani. Ezt nem nézhetem tovább, előkaptam a könyvemet.
– Gwahanwch ef! —  kiáltottam mire villanás volt köztük és mind a ketten vagy három métert ugrottak hátra. Azonnal odamentem Vladimirhoz és felsegítettem. Igor neki repült az egyik szekrénynek és a fejét fájlalva felállt.
– Vladimir fuss el! - mondtam neki, de látszott rajta, hogy inkabb Igornak segítene. – Nem hallottad? Fuss! – kiáltottam, mire szegény kirohant a házból, be az erdőbe. Otthagytam Igort és utána mentem. A közeli dombon volt és Greist – et nézte.
–Te jól vagy? – ültem le mellé.
– Vissza akarok menni hozzá! – nézett rám könnyes szemmel.
– Tudom, de most nem lehet. Most nem önmaga. Adj pár hetet és ismét olyan lesz mint volt, bár ez súlyos eset. Neked idő kell, amíg a méreg kiűrül a szervezetedből, neki pedig, amíg kezelem a függőségét. Azt hiszem ez hosszabb idő lesz. – sóhajtottam fel.
– Mennyi? – kérdezte lehajtott fejjel.
– Kerek egy év. Addig menj haza! Egy év múlva találkozhattok a pataknál! Rendben? – kérdeztem mire bólintott és könnyes arccal elment.