A kastély titka

14. fejezet

Igor pov.
Vladimir szeme őszintén ragyogott, amikor beszélgettek Valentine–nal. Hiányoztak egymásnak és ez nyílvánvaló volt.
– Anyának is nagyon hiányoztál, apának pedig még jobban.
– Ők is nagyon hiányoztak nekem, de mi van Adrien–nel?
– Hát nem hallottad? A Havasföldi Alucard. Már ez a neve és nemrég összejött a kedves vőlegényem társával. – mutatott rám Vladimir kuncogva, mire felnevettem. Azonban valami itt nem stimmelt. Méghozzá Valentine szaga. Olyan volt ez a szag, mint... Mintha a pokol szaga lenne.
– Valentine, műveltél mostanság bármit, ami kapcsolatos lenne a...Pokollal? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Vladimir felállt es kicsit arrébb húzott:
– Elment az eszed? Ő a testvérem! – sziszegte.
– Érzem rajta, Vladimir! Érzem rajta a pokol szagát! Vadász vagyok, felismerés! – mondtam komolyan.
– Vámpírok vagyunk! Ez természetes, nem?
– Nem! A vámpíroknak, nincs pokol szaguk! Pokol szaga csak annak van, aki járt benne! Mint
a... Kovácsmesterek.
– Szerinted Valentine egy kovácsmesterhez köthető? — kérdezre aggódva mire bólintottam egyet.

***

Estére otthagytuk Valentine–t. Nem akart velünk jönni, haza, még nem. Úton visszafelé Vladimir és én komolyan elbeszélgettünk:
— De a vámpírok nem lehetnek kovácsmesterek, akkor Valentine miért pokol szagú? – kérdezte kíváncsian Vladimir.
– Vagy kovácsmester lett belőle, vagy sok időt töltött egyel. — adtam meg a választ neki. Mind a ketten az utóbbit reméltük.
– Ehhez többet kéne tudnunk, de én nem ismerek egy kovácsmestert sem, te ismersz? – kérdeztem mire Vladimir megdermedt és enyhén elpirult. Tehát igen.
– Halljam!
– Ismerek egyet még régről. A neve Isaac. Apám megmentette, amikor varázslók üldözték. Most perzsiában él.
– Te honnan ismered? – kérdeztem feszülten, mire Vladimir sunyi mosolyt villantott.
– Csak nem vagy féltékeny? – kérdezte kuncogva.
– Annak kéne lennem? – mormogtam.
– Nyugi! Te vagy a vőlegényem, a te gyermekedet hordtam a szívem alatt, senki más nekem nem kell. – ölelt át, mire én is elmosolyodtam és magamhoz öleltem őt.
– Szeretlek, én kicsi vámpírom. – sóhajtottam fel.
– Én is szeretlek én bátor vadászom. – mondta mosolyogva, mire megálltunk és egy szerelmes csókot váltottunk a holdfényben.
– Menjünk haza. A lányunk már vár minket.
– Menjünk. Otthon beszélek apáddal erről az Isaac—ról. – mondtam egy kissebb szemforgatással, mire kuncogott egyet majd mentünk tovább.