A kastély titka

16. fejezet

Igor pov.
Vladimir és én szorosan öleltük Belle–t. A kislányunk nevetve bújt a karunkba.
– Édes kislányom, hát már, hogy megnőtt az én angyalkám! – emlegettem fel s le.
– Igen, már majdnem egy évesnek néz ki, pedig alig egy hónapos. — mondta Vladimir és egy puszit nyomott az arcomra.
– Sziasztok! Hát megjöttetek? — jelent meg Roger a lépcső tetején. Lesétált hozzánk és megismogatta Belle buksiját.
– Szia! Hát te? – kérdeztem döbbenten.
– Hát én, mi? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Te mióta hordod kibontva a hajad? Eddig mindig összefogtad. — mutattam a lapockájáig érő vörös hajára, ami kibontva, a fülei mögé tűrve omlott a hátára.
– Alucard szerint így szebb vagyok. — pirult el mire megforgattam a szememet.
– Igor, ne már! Örülök, hogy egymásra találtatok a bátyámmal. Igazán, eddig te vagy a legméltóbb hozzá.  – mondta mosolyogva Vladimir.
– Köszönöm Vladimir. Mi volt veletek? Hallom elmentetek kicsit romantikázni.
– Igen, de nem akarjun részletezni. – mondtam, mire Roger bólintott és visszatért a kicsi Belle–hez. Vladimir azonban ekkor megragadta a kezét és felmutatta. Egy gyűrű volt az ujján, fekete aranyból és drágakövekből.

– Ez mi?
– Ez? Ez nem az amire gondoltok, ez nem eljegyzési gyűrű! Ez csak egy zálog.
– Zálog? – kérdeztem döbbenten mire bólintott egyet. Látszott szegényen, hogy ez kínos számára ezért inkább hagytuk a dolgot.

***

Másnap ismét utra keltünk, de az uticélunk ezúttal nem Lupu Villige volt, hanem Perzsia. Átleptünk az utazótükrön és azonnal megcsapott minket a sivatag perzselő homokja, hiába volt éjszaka. Az égen ezernyi csillag világított ezzel adva egy kis fényt. Mögöttünk azonban egy régi muzulmán szentély állt.
– Itt lakik Isaac. Kicsit furcsa ember, de mindene a szeretet. Kedvelni fogod.
– Te kedveled?
– Régen barátok voltunk, most is kedves ismerős.
– Barátok?
– Igor Belmont! Ha ilyen gyerekesen féltékeny vagy, akkor várjál idekint! – szólt rám mostmár eréjesebben mire vettem egy nagy levegőt és elindultam befelé. Látszott, hogy itt lakik valaki, bár nem túl nagy igénnyel. Az egész épület bűzlött a pokol szagától. Hirtelen azonban egy másik szag ütötte meg az orromat.
– Te is érzed? Ez vér. – mondta Vladimir, de nem tűnt ijedtnek. Csak elindult befelé a folyosón.
– És ha Carmilláék megneszelték, hogy készülünk valamire és megelőztek minket?
– Nem! Ez nem sok vér! Isaac egy szúfi.
– A körbe forgós vagy az önkorbácsolós fajta? – kérdeztem holott egyértelmű volt a válasz. Valóban korbácsolást hallottunk. A szobában pedig egy néger fickó ült és épp a hátát csapkodta egy szöges ostorral. Csurom vér volt mindene.
– Isaac! – szólította meg Vladimir mire a férfi felénk fordult. Az arcát szándékosan okozott hegek borították mintát alkotva rajta.
– Vladimir! Milyen kellemes meglepetés!
– Rég láttalak, Isaac.
– És ki a másik vendég?
– Igor Belmont vagyok, Vladimir vőlegénye. – nyújtottam felé a kezemet mire megrázta.
– Szóval te vagy a szerencsés, aki levette a lábáról Jawhara–t.
– Jawhara?
– Ez volt a becenév amit adtam Vladimirnak mikor együtt voltunk. Azt jelenti drágakő arabul.

Isaac: