YESTODAY - ✓

[ ✹ 15 ☾︎ ]

Taeyong bármerre pillant, mindenütt Ten csalódott arca jelenik meg előtte újra és újra - az, ahogyan őt nézte. Őt, aki bizony egy másik fiút csókolt, s igaz, hogy részegen, de mindez nem mentesíti a felelősség alól; elszúrt mindent. Bánatba üldözte a számára legfontosabb személyt, s fogalma sincsen afelől, hogy hogyan kereshetne valamilyen megoldást. Mert létezik egyáltalán? Mit lehet tenni? - Taeyong folytonfolyvást csak s kizárólag ezen elmélkedik, de borzadályosan nagyon tehetetlennek véli helyzetüket, így hát sós könnycseppjei egymást követve patakzanak végig hófehér arcbőrén.

Mert az alkohol hatása mintha rögvest elenyészővé vált volna, ahogyan a bánat viharfelhőiből áradó eső elmos minden mást, s még szembogaraiból is kiszökik, hiába nem szokása a lépcsőfokon továbbra is üldögélőnek sírni - ő maga sem tudja, mikor itatta utoljára az egereket, ám a puszta elképzelés, hogy Ten-t végleg, egy egész örökkévalóságon át elveszítette ostoba tettével, teljességgel megrémiszti, na meg kétségbe ejti.

Nem akar egy olyan létet, melynek nem szerves része a thai - egyszerűen lételemévé vált, mint a mindent körülölelő levegő, mint az éltető víz, a ragyogó napfény. Hiszen igen, Ten éppen ilyen; átöleli, ha szüksége van rá; élteti akár egyetlen pillantása is; s felfele ívelő ajakgörbülete vagy pusztán szemei szokásos csillogása is ragyogóbb, mint az égboltozaton leledző fénykorong. Ten egyszerűen tökéletes, és a vörös hajú nem is érti, hogyan volt képes fájdalmat okozni egy ilyen csodának - mindig csak mosolyt akart csalni arcára, mégis most ő készteti a legkeserűbb könnyekre.

Mindeközben pedig feje oly' nagyon zúg, minden végtelenül tompa, hiszen az alkohol szüntelenül munkálkodik szervezetében, s közel sem lehet állítani, hogy nem részeg, mégis Ten élesen él emlékeinek tárában, s csak és kizárólag rá tud gondolni; tökéletes vonásaira, azokon belül is leginkább a puha ajkaira, amiket annyira nagyon imád becézgetni. Vissza akarja hozni életébe, el akarja nyerni bocsánatát, a bizalmát, és igen, a szerelmét is. Mert ki egyetlen egy alkalommal sem mondta, de semmire sem vágyik jobban annál, minthogy a thai fiú viszont szeresse őt, s egy párt alkossanak. Egy tökéletes párt, olyat, amiről mások álmodni sem mernek, de itt van ő, a tökéletlen, aki csakis a másik mellett tud hibák nélkül tündökölni - tisztában van azzal, hogy Ten hozza felszínre a legjobb énjét, a valódi önmagát, s ha ez nem történik meg, hosszas időre ebbe a kegyetlen állapotba lesz száműzve, honnan bármennyire akar, egyedül nem képes kitörni.

S megrémíti, hogy egy részegen tett, meggondolatlan cselekedet most mindent végérvényesen a romokba dönt.

Borzasztóan bánja az egészet, pusztán azt is, hogy eljött ide, ezért pedig tudja, mindössze egy valamit tehet; lakótársát tárcsázza, hogy szedje össze, hiszen neki semmi lélekjelenléte ahhoz, hogy egyedül hazabaktasson. Nagy nehezen, néhol kicsit kuszán és homályosan látva keresi ki a megfelelő névjegyet zsebéből előkotort telefonján, szipog egy keveset, hátha hangján nem hallani majd annyira, mennyi könnyet elhullajtott, aztán pedig rá is nyom a "hívás" ikonra, s egyenletes búgással jelez a készülék, hogy Mark telefonja bizony megtöri a lakásuk csendjét.

ㅡ Igen? Gond van? ㅡ szól a telefonba Mark aggodalmasan, mellőzve a köszönést, hiszen az idősebb egyetlen alkalommal sem hívta még fel így, az éjszaka kellős közepén.

Viszont Taeyongnak is roppant módon új ez az egész, ez a sok érzelem, mely benne dúl; a szeretet, a düh, a megbánás, a csalódottság. Annyi és annyi minden kavarog benne, s ahogyan lakótársa mondandójából csak egyetlen egy szót fog fel, mintha kirobbanna belőle a zokogás, és bármiféle szégyenérzet nélkül roskad még jobban össze, mint egy aprócska kisgyerek, sőt, mint egy rongybaba, s hasonlatosan érzi magát, mint egy jelentéktelen porszem a sivatagban. Gond, gond, gond. Hogy ne lenne? Csak az van.

ㅡ Mi történt? Taeyong, mondj már valamit! Hol vagy?

ㅡ Mindent elbasztam ㅡ csak ennyit bír kinyögni megállíthatatlan könnyzápora közepette, s remegő kezéből még a telefon is majdhogynem kiesik, de igyekszik tartani magát, s nem ennél is jobban összezuhanni - egyszerűen mintha kettényílt volna alatta a talaj, s ő maga pedig egyre mélyebbre kerülne, egyre és egyre jobban elnyelné a semmi, a viharos, már-már hurrikánként kavargó érzelmei, mik nem hagyják, hogy újból a felszínre jusson.

ㅡ Megoldjuk ㅡ hirtelen ennyit képes mondani lakótársa, aki viszont teljesen biztos ebben az aprócska szóban is; mert nem tudja, mi a probléma, s ezáltal azt sem, hogy miféle módon lehetne orvosolni, azonban azzal tisztában van, hogy fontos neki a legjobb barátja, szóval legyen szó bármiről, közösen rendbe hozzák, mégha az elmúlt napokban szinte egymáshoz sem szóltak. Mindez nem mérvedó a közösen múlatott évekhez, s könnyedén fátylat borítanak rá - mind a ketten félreteszik makacsságukat, hogy most végre megpróbálják rendezni ezt a roppant módon zavaros és bizonytalan szituációt. ㅡ Mondd, hol vagy! Odamegyek.

Taeyongnak egy kis időbe telik felfognia a kérdést, ám a válaszról fogalma sincsen; elméje továbbá is tompa, s nem tudja felidézni, hogy mégis hol a házibuli helyszíne, így nehézkesen mondja el, mégis mit lát maga körül, s Mark ezen információk birtokában próbálja fejben összetenni, hogy mégis merre induljon el késő este, hogy lakótársát hazavigye.

Majd mielőtt bontják a hívást, még a vörös hajú lelkére köti, hogy el ne mozduljon onnan, ám tulajdonképpen nem is kívánt így tenni egyáltalán. Mintha nem lenne ereje semmihez sem, csak összetörten mered maga elé, orcáján néma könnyek futnak végig, s egy hangyányi figyelmet sem fordít a néha őt szánakozva figyelő alanyokra, akik általánosságban rágyújtani jönnek le a ház elé. Talán még meg is szólítják őt, de mintha nem is hallaná a hangzókat - csak s kizárólag Ten gyönyörű valóját látja lelki szemei előtt, és ez teljesen megbénítja érzékszerveit.

De ez nem a jó fajta bénulat, ez nem az, mikor a lángoló szerelem mámora mindent felperzselve szűnteti meg a valóságot, mintha semmis lenne, hanem ez valami más, ez most belülről mardossa, mint aljas méreg, mint a szerelem furcsa bájitala, mely' a Pokolba és a Mennybe egyaránt száműzné őt szétszakítva valóját legalább annyi részre, mint ahány személyt ő mutatott már maga helyett - de az igazság még mindig az, hogy talán könnyebb lenne beletörődnie a helyzetébe, talán egyszerűbb lenne újabb és újabb sablonokba tuszkolni magát, és talán könnyebb lenne nem szeretni, nem érezni, de... többé már nem akarja a könnyebb utat választani.

Mert szeretni nehéz, és egyszerűen teljesen összezavarják mindazon emóciók, melyek nem tudnak belőle szabadulni, így hát nincs más, amit tehet, minthogy elfogadja őket. Tisztában van hibáival, és már azzal is, hogy nem tud önmagától változni, hogy nem képes levetkőzni ezt az egész, nyomasztó dolgot, ami percről percre, napról napra nehezedik rá, viszont abban biztos, hogy az, hogy szereti a thai szépséget, jó útra tereli. És igen, most mindent elrontott, s talán sosem nyeri el a bocsánatát szívtolvajának, de ez nem változtat érzésein, amiket életében most először vallott be - magának is.

Mert igazi személyiségének kibontakozához az első mérföldkő nem más, mint a szerelem, mint az egyszerre túl régi, mégis roppant új és friss érzések.

Eddig mindig elrejtette azt, hogy mi lakozik szívkalitkájában, még maga elől is titkolta, de most, ahogyan részegen üldögélve várakozik, legszívesebben az egész nagyvilágba ordítaná, mennyire nagyon szerelmes.
Igen, olyan nagyon belevetette magát a lágy érzelmek tengerébe, s ott lubickol, mintha nem látná, hogy mekkora vihar kerekedett - pedig csakis ő tehet róla; miatta cikáznak a villámok, csapdosnak a hullámok, dörög az ég, s az eső éppen úgy hullik alá, mint könnyei.

De ez ő; csak egy szerelmes és ostoba ember, aki hibázik, aki mindent összedönt maga körül, mégis így él az új holnapnak, hátha azon viszonozva lesznek érzései.

S miként gondolataiba temetkezik, meg is feledkezik könnyeiről, amik megállíthatatlanul folynak kis patakokban, nem észleli a külvilágot, csak azt az óriásian kicsit, mely elméjében van, s ami Tenről szól, viszont emiatt észre sem veszi lakótársát, aki szó nélkül ül mellé, és karolja át.
Percek telnek el így, míg Taeyong tudatáig eljut a szituáció, s ajkaim immáron mosolyra húzva pillant oda legjobb barátjára, s a sírástól kicsit rekedt hangon szólal meg.

ㅡ Én annyira szeretem őt ㅡ csupán ennyit mond könnyeken át, ajakgörbülettel, egy hatalmas viharban, melyről Marknak csak sejtése van maximum. Ezt egyedül a vörös hajú tudja, érzi, s emiatt sírva mosolyog, vagy mosolyogva sír, mert szeretni fog akkor is, ha sosem lesz rendben semmi sem.