YESTODAY - ✓

[ ✹ 12 ☾︎ ]

A kisebb alsó ajkát harapdálva igyekszik felfele a megfelelő emeletre, nyomában Taeyonggal, aki minduntalan azon töri fejét, hogy mégis mi történt, ami erre terelte a találkozást, hogy végül együtt töltsék az egész éjszakát. S igazándiból nagyon is várja ezt - ugyan tudja, semmi olyan nem fog történni, mint ami miatt általában feljár másokhoz, mégis különös módon ez ezerszer jobban tetszik neki. Tisztában van azzal, hogy Ten más, hogy számára fontosabb milliárdszor, mint holmi játszadozás, s esze ágában sincsen ezért olyat tenni, amit esetleg megbánhatnának; csak élvezni szeretné társaságát, mellette lenni, védelmező ölelésbe zárni, s puha ajkait becézgetni.

Mert tényleg, számára a thai egy törékeny porcelán, aki csak a leggyengédebb érintéseket érdemli, a legkedvesebb szavakat, hisz félő, hogy egyetlen bántó tett vagy szó által darabokra törne. No, közben tudja, hogy ez nem igaz, hogy Ten már rengeteget kibírt, hogy most is a saját lábán áll, nem támaszkodik senkire, s emiatt tiszteli, na meg nagyon is büszke rá, mégis, ahogyan szemeivel végigméri az immáron bejárati ajtót kinyitó illetőt, újból tudatosul benne, hogy hiába alig alacsonyabb nála, mégis olyan kis aprócska termete van, ami egyébként hihetetlenül édessé teszi.

Ám hamarosan muszáj kizökkennie az elbambulásból, hiszen az ajtó nyitva áll előtte, s a fekete hajkoronát viselő illető is csupán csak arra vár, hogy belépjen a lakásba. Taeyong pedig nem rest így cselekedni; átlépi a küszöböt, s rögvest egy kicsinyke előszobában találja magát, ahol a fogason néhány kabát lóg, a cipők mind sorjában egymás mellett helyezkednek el, s a barnás bútorok remek színkompozíciót alkotnak a halvány sárgára festett falakkal. Igazán otthonos, barátságos képet fest a lakásról pusztán ez a kis helyiség is, ahol megszabadulnak lábbelijüktől, hogy utána Ten a vörös hajút kezénél megfogva invitálja beljebb.

Ekkor pedig egy nappalival egybenyitott étkezőbe és konyhába érnek, ami cseppet sem nevezhető tágas térnek, azonban lévén, hogy a külföldi egyedül él itt, tökéletesen megfelelő. Személyiségének darabjait már most kellőképpen beitta a helyiség; különféle dísztárgyak, művirágok, fényképek adják az otthonosságot, ami még Taeyong számára is roppant módon komfortos érzetet biztosít.

ㅡ Nagyon szép lakás ㅡ tekintetét ide-oda kapkodja, miközben nyugodt mosoly pihen puha ajkain, hiszen Ten kezét szüntelen fogja, hiába fékeztek már le világos barna, puha szőnyeg szélén, a kanapé előtt pihenő, üveglapú dohányzóasztal mellett.

ㅡ Köszönöm! ㅡ a kisebb ajkai még szélesebb mosolyra húzódnak, s teljesen odasimul Taeyong felkarjához kiélvezve közelségét, viszont hamar észbekap, hogy illene megfelelő házigazdaként viselkednie, ezért zavartan elhúzódik, majd szemkontaktust teremtve szólal meg újbóli alkalommal. ㅡ Ülj csak le az asztalhoz, amíg csinálok vacsorát! ㅡ húzódik el még inkább, majd a pultsziget mellett elhaladva iramodik a konyha funkciót betöltő részlegbe, hogy egy egyszerű ételt villámgyorsan összedobjon.

Az idősebb nyomban az elhangzott szavak szerint cselekszik, s leül a kicsi, maximum négy férőhelyes étkezőasztalhoz úgy, hogy azt figyelhesse, ahogyan Ten sürög-forog a konyhában, s halkan dúdolászva főzőcskézik. Emlékszik Taeyong, hogy a fekete hajú már kettő éve is szinte mindig énekelgetéssel kísérte a koncentrációt igénylő cselekedeteit, s ez a szokása csak még aranyosabbá és angyalibbá varázsolja. Örül annak, hogy látszólag alig változott jellemileg a thai, s most, ahogyan ül az aprócska lakás aprócska asztalánál, rájön, hogy tulajdonképpen ő is egy részében még mindig ugyanaz - a legigazibb részében, és boldoggá teszi a tudat, hogy Ten tényleg csak ezt ismeri.

Pozitívumnak véli, hogy mellette csakis ilyen tud lenni, ilyen önfeledt, boldog, szabad, reményteljes, egyszerűen önmaga, s ezen nem kíván változtatni. Mert az igazság az, hogy talán mások egy más jellemmel ismerik, hogy nekik ez az illető nem felelne meg, de mindegy is, mert Ten így kívánja az életébe, amiből Taeyong a legkevésbé sem szeretne kilépni. Nem akar csalódást okozni, nem akar másmilyen lenni, s nem akarja, hogy tudja a kisebb, miféle embernek mutatja ő magát; azt szeretné, hogy csakis igaz önvalójával legyen tisztában, mint most.