YESTODAY - ✓

[ ✹ 20 ☾︎ ]

ㅡ Persze, beszélhetünk ㅡ Taeyong egy aprót bólint, miként szerelmének vékony alakját mustrálja, ahogyan közelebb ballag hozzá, aztán pedig jelez is, hogy nyugodtan üljön csak le az ágyára.

Ten pedig meglehetősen bizonytalanul tesz így, miközben tartják a szemkontaktust. Fogalmuk sincs arról, mit mondhatnának, kinek kellene megtörni a kettejük közt húzódó, kellemetlen csendet, s mégis mi segíthetne. Minden kusza, zavaros, és egyszerűen lehetetlenségnek vélik kibogozni a szálakat. Csak figyelik egymást, tudják, milyen szerelmesek és összetörtek, ám a tettek mezeje oly' messzinek tűnik még - emiatt csak hagyják szaladni a percek sokaságát, s igyekeznek rendet tenni elméjük zűrzavarában.

A kisebb tisztában van azzal, hogy ő jött beszélgetés céljából, de mégsem képes elméje tartalmát szavakká megformázni - fogalma sincsen arról, hogy hogyan közölje a másikkal, hogy tán' képes új esélyt adni, ha szerelme tényleges viszonzásra lel. Egyszerűen fél, hogy ebbe az egészbe csupán csak ő lát többet, s valójában mindez az idősebbnek semmit sem jelent - Ten szeretne bízni abban, hogy ez köztük nem más, mint kölcsönös szerelem, szeretné hinni, hogy nem véletlen találkoztak ismét, hanem valami megmagyarázhatatlan kapocs köti össze őket, mely elszakíthatatlan, és akármennyi ostoba tettet kibír, akárhány akadályt, gátat, határt túlszárnyal, hogy a fellegekben kiteljesedhessen.

Taeyong pedig saját démonjait igyekszik messzire üldözni - tisztában van azzal, hogy a másiktól megkapná a második esélyt, hiszen a thai egy angyali teremtés, túl jó ember erre a világra, s a vörös hajú retteg attól, hogy esetlegesen újabb csalódást okoz majd. Szíve csupán arra a gondolatra összeszorul, hogy mennyi fájdalmat okozott már most, mennyi könny hullott miatta, mennyire a bánatba üldözte a másikat, s tudja, ezek mellett igazán meg sem érdemli, hogy viszont legyen szeretve. De a józan ész az ilyen pillanatokba valahogy sosem olyan mérvadó; a szív szava a követendő, mely már-már ordít a szerelem fellobbanó lángjáért. Mert Taeyong tudja, mit akarnak mind a ketten, és igen, retteg attól, hogy újra elrontja, hogy megbántja a másikat, hogy nem lesz számára megfelelő, hogy Ten jobbat érdemelne nála, de nincs mit tenni; szereti őt, és szüksége van rá, majd pedig, mikor általa teljességgel le tudja vetkőzni mindazt, amivel csak megfelelni kényszerül, mindenével egyes egyedül csak szerelmére figyelne. Igen, szüksége van Ten-re, hogy szerethessen, szeretve legyen, és végre minden egyenesbe jöhessen, és olyan életet élhessen, melyről mégcsak álmodni is alig-alig mert.

ㅡ Ten, én úgy sajnálom! ㅡ csuklik el Taeyong hangja kissé, ahogyan megszólalásra veszi rá magát, s tekintetében annyi megbánás lelhető fel, hogy Ten szíve mintha olvadásnak indulna, s egyszerűen nem bírja ki, hogy ne ölelje meg az idősebbet, ami roppant módon meglepőnek bizonyul, de egy pillanatig sem rest a kisebb vékony dereka után kapni, hogy közelebb húzza magához.

Kapaszkodnak egymásba, mintha leszakadna az ég, összedőlne a világ, atomjaira hullana az egész Univerzum, ha elengednék egymást. Ölelésük szoros, a lelkeik közti kapocs fizikai megnyilvánulása, s ezt mindketten tudják, egész egyszerűen érzik - mintha egymásnak lettek volna teremtve, és igen, a valóság zavaros, gyakran borzasztó, és mindent elront, de hiába formáz kedvére mindent, szerelmükhöz nem fér hozzá; az változatlanul tökéletes, ezért mikor kicsit elhúzódnak egymástól, tudják, ha minden a feje tetejére is áll, érzéseik nem változnak meg.
S hibázhatnak akármennyit, nem tudják egymást kevésbé szeteni.

ㅡ Nincsen semmi baj, oké? ㅡ fogja Ten két keze közé az idősebb arcát, aki viszont teljesen összezavarodottan tartja a szemkontaktust. Nem érti, miért szereti őt a másik, miért van itt vele, s fogalma sincsen, hogy mégis hogyan tudja valaha meghálálni azt, hogy nem hagyta magára, hanem kitartott kettejük szerelmének haldokló rózsája mellett, hogy lágy törődéssel új életet teremtsenek benne, hogy gondoskodjanak róla, míg nem tündököl a létező legszebben, egy egész örökkén át.

ㅡ De akkor is sajnálom ㅡ hangja kissé megremeg, miközben mind a két kezét Ten derekán pihenteti meg, a szemkontaktust pedig nem kívánja megszakítani. ㅡ Sosem akartam, hogy ez legyen, egy idióta vagyok, és annyira bánom, amit tettem.

ㅡ Igen, egy idióta vagy ㅡ ereszt el egy gondterhelt sóhajt a fiatalabb, ahogy fejét ingatja, majd halványan elmosolyodik. ㅡ De ez nem baj.

ㅡ Igenis baj ㅡ bólogat hevesen Taeyong, s alsó ajkába harap, mielőtt folytatná mondandóját. ㅡ Sosem akartam fájdalmat okozni neked, nem akartalak megbántani.

ㅡ Az fájna jobban, ha nem bánnád a tetteid ㅡ a kisebb még mindig lágy hangon beszél, s tudja, Mark minden egyes szava igaz volt, és immáron abban is biztos, hogy Taeyong mellett marad, ha törik, ha szakad. ㅡ Tudok elég sok mindent, Mark keresett fel.

Az idősebb szemei hatalmasra kerekednek, ahogyan összeáll a kép, s teljesen meghatódik, amiért ilyen emberek vannak mellette. A remény fénye felragyog, mint íriszeik, miként egymást fürkészik, és Taeyong ezer meg egy mindenért bocsánatot kérne, viszont amint szavakra nyitná ajkait, azok találkoznak édes, puha párnácskákkal, hiszen Ten apró puszival ajándékozza meg.

ㅡ Nem kell magyarázkodnod ㅡ dönti homlokát Taeyongénak, miközben tartja a szemkontaktust. ㅡ Csak ígérd meg, többé nem teszel ilyet ㅡ mosolyog az idősebbre, hiszen tudja, hogy igenlegesen fog válaszolni. Már végre biztos abban, hogy a másiknak nincsen szüksége semmi és senki másra, csak és kizárólag rá.

ㅡ Megígérem, tényleg megígérem ㅡ bólogat Taeyong, hiszen fél, hogy hogyan fogja minden felszínesen kiépített jellemét maga mögött hagyni, de mégis, szerelméért képes lesz rá - nincsen egyedül, szóval jöhet bármi, nem hagyja, hogy megfutamodásra késztesse. ㅡ Szükségem van rád ㅡ ezt a három szót teszi hozzá csupán, mégis mindkettejüknek egy egész világot jelent; ezáltal biztosak abban, hogy bármin túl tudnak lendülni, s akármilyen akadály jöhet, legyőzik, bármilyen probléma felmerülhet, immáron együtt megoldják.

ㅡ Nekem is szükségem van rád, Taeyongie ㅡ feleli a fiatalabb szerelmes mosollyal, s közelebb bújik a másik mellkasához, aki így jobban ölelésébe zárja, hogy teljességgel saját világukban veszhessenek el. ㅡ Szeretlek!

ㅡ Szeretlek!

Ajkaik pedig mintha egyszerre közelítenének, majd mozdulnának, ahogy a történteket megpecsételő csókuk kezdetét veszi. S nem sietnek sehova sem, csak hagyják múlni a pillanatokat ajkaik egybeforró mozgása közben, mialatt egymást ölelik, s szerelmes érintésekkel perzselik a másikat, ahogy az érzéseik által keletkezett tűz az egész világmindenséget lángokra készteti. Ám ez nem fáj, ez nem gyötrő, hanem olyan, mint a Nap kedveskedő, lágy cirógatasa - éltet, s felragyogtatja őket. Mintha minden a helyére rázódna, a Föld értük mozdul, az óramutató miattuk kattan, s az éltető oxigén is azért van, hogy a csók minél tovább tartson, s a két szerelmesnek ne kelljen elszakadni egymástól egyhamar. Mert most minden tökéletes, s úgy érzik, ez nem is lesz másképpen - egy új kezdetet teremtenek meg, amiben ők birtokoljákna főszerepet.

ㅡ Ez azt jelenti, hogy már mindig mellettem maradsz? - kérdezi meg Taeyong, mikor muszájból elszakadnak egymástól, s szemeikben galaxisok csillannak meg, Ten pedig nyomban hevesen bólogat, s vigyora akkora és olyan boldog, amilyen tán' még sosem volt. ㅡ És leszel az egyetlen egyem?

ㅡ Hogy ne lennék? ㅡ vigyorogva nevet fel a kisebb, majd oly' lendületesen veti magát az idősebbre megölelgetés céljából, hogy eldőlnek az ágyon, mire mindketten csak kacagnak, s tényleg, már maguk sem tudják, hogy min; csak boldogok, ott vannak egymásnak, és semmi több nem kell ennél.