Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

"Ne menj el jó?"

- Vigyázz rá - Mondtam Iwaizuminak az Aoba előtt állva.
- Hé nem vagyok valami kutya akire vigyázni kell! - kérte ki magának Oikawa.
- Dehogynem. - vágtuk rá szinte egyszerre Iwaizumival.
- Kár volt össze ismerkednetek túlságosan is hasonlóak vagytok. - puffogot.

————————————————————

Legbelül örültem, hogy foglalkozhattam Oikawával mert elterelte a gondolataimat Sato-kunról és Stukkiról.
Kicsi bűntudatot éreztem Tsukishima után hisz nagyon igazságtalan vagyok vele de nem tudom kontrollálni magam hisz amint rá nézek csakis Ataru-kun jut eszembe.

Miközben a hűvös utcákon sétálgattam az Oikawával lefojtatott beszélgetést idéztem fel magamban.

"Elég közel állok ahhoz, hogy újra összetörjek"

Sajnálom. Én sajnálom Oikawa, hogy hazudtam de már nincs minek összetörnie bennem. Ami össze tudott törni az 5 hónappal ezelőtt össze is tört de odáig még nem jutottam, hogy bármit meg is ragasszak.

Mikor az Oikawa ház elé értem unott arc kifejezéssel bekopogtam.

- Onara-chan? - lepődött meg Oikawa anyukája mikor ajtót nyitottam.
- Hali - intettem es direkt nem hajoltam meg - Pár cuccért jöttem. - mentem be a házba és a fiú szobája felé vettem az irányt.

Össze pakoltam neki pár ruhát és a azokat az érmeket, amelyekre a legbüszkébb bele tuszkoltam a táskámban.

Már indultam volna kifele a házból mikor valaki megragadta a karomat.

- Onara-chan - suttogta Oikawa anyukája - Tooru... rendben van?

Bármennyire is gyűlöltem Oikawa szüleit egy kicsit meg enyhült a szívem.

- A szüleim befogadták van meleg otthona és étele. - mondtam semlegesen mire az anyuka szeme felcsillant.

- K-köszönöm.

- Nem magáért tettem. - indultam kifele de az ajtóban megtorpantam és visszanéztem rá - undorodom az olyan emberektől mint maguk. - és ezzel a mondattal kiléptem a házból.

Egyre hűvösebb és hűvösebb lett. A pulcsim ujját felhúztam a kézfejemre és a pulcsim zsebébe mélyesztettem kezeim.

"I can't hear you! I don't afraid you!"

Üvöltött a telefonomból a csengőhangom. Ügyetlenkedve kiszedtem a táskámból a készüléket közben halkan dúdolgatva a számot.

Amon hívott.

- Onara? - szólt bele a fiú amint felvettem.
- Szia Amon - sétáltam tovább a fagyos úton.
- Miért nem vagy suliba? Beteg vagy? Hozzak neked suli után valamit? Levest va...
- Nyugi minden oké - nevettem el magam a fiún. - Csak tegnap történt egy kis probléma, és össze kell szednem pár cuccot, hogy normálisan tudjam kezelni.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Nem, de köszönöm - utasítottam vissza majd a háttérből meghallottam, hogy becsöngettek. - menj órára majd még beszélünk szia! - és ezzel leraktam a telefont.

Kicsit jól esett, hogy Amon felhívott, hogy hol vagyok és az is jól esett, hogy felajánlotta a segítségét.

Miközben Amon-kunról gondolkoztam egy apró félmosolyra húztam a számat mire belém nyilalt egy emlék.

[Visszaemlékezés]

- Nem lesz semmi baj - simította meg a hajam mosolyogva.
- Ezt nem tudhatod - sírtam tovább - Sato-kun ne hadj itt! Egyszerűen nem tudok elképzelni senkit a helyedben! - Mondtam vörös fejjel.
- Naaa - mondta nevetve és fel állt a korházi ágyról és szorosan megölelt - Ígérem, hogy sosem hagylak el Onara, de ha mégis, akkor biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy srácot aki legalább olyan menő mint én. De ez nem fog bekövetkezni jó? - próbált eltolni magától de én még szorosabban megöleltem - Onaraa-chaan figyelj már! - tolt el a vállamnál fogva majd leguggolt és azzal a gyönyörű mosolyával és mélyen a szemembe nézett.

- Ne sírj! Sokkal gyönyörűbb vagy mikor énekelsz.
- Nem azt kéne mondanod, hogy "mikor mosolyogsz" ? - nevettem el magam.
- Akkor is csoda szép vagy de akkor csak a szívem melegedik fel viszont ha énekelsz kiráz a hideg. Persze jó értelemben - mosolyodott el.

- Ne menj el jó?
- Jó. - ölelt meg nevetve.

[Visszaemlékezés vége]

Egy kövét könnycsepp kicsordult és szépen lassan gurult végig az arcomon.

Basszus.

————————————————————

- Srácok! - intettem nekik, hogy jöjjenek ide, mire mindenki körém gyűlt.
- Holnap lesz az első meccsünk a Nekoma ellen úgy, hogy én vagyok a másod edző. Nos ha hallotok egy hangot a pályán kívülről aki éppen az anyádat szidja nah az én leszek de sok sikert! - indultam a gitáromért - Ja és még valami. A válogatós edzőm is nézni fog titeket. Ne hozzatok rám szégyent mert megbánjátok vili?
- Vonka! - vágta rá röhögve Tanaka mire én egy hatalmasat vertem a hátára mitől köhögve kapkodta a levegőt.

- Sziasztok srácok - hagytam ott az edzést és az éppen fuldokló Tanakát és a rajta röhögő Noyát.

————————————————————

A hidegen süvítő széllel szemben bicikliztem és magamban dúdolgattam a House of Memories-t a Panic! At the Disco-tól mikor valaki megfogta a vállamat.

- Onara-chan! - szólított valaki amitől annyira megijedtem, hogy elveszítettem az egyensúlyom és pár méter kacskaringózás után a bicikli fogta magát és eldőlt én meg a földre zuhantam.

Nem haboztam. A biciklit egy mozdulattal le rúgtam, felpattantam és támadó pózba álltam. A homályból Tsukki arca rajzolódott ki én meg nem hittem a szememnek.

- Te nem vagy normális. - hitetlenkedtem.
- Sajnálom Onara-chan nem akartam, hogy el ess de kérlek beszéljünk.
- Miről bazmeg? Hogy ne ijesszünk halálra embereket az utcán mert elesnek mint a rohadt élet? - mondtam neki ingerülten.
- Nem, arról, hogy mi a szarért gyűlölsz ennyire?! - emelte fel a hangját a fiú is.

- Na jó most nagyon figyelj ide Tsukishima... - mentem közel hozzá gyilkos tekintettel - Ha gyűlölnélek azt garantálom, hogy észre vennéd mert akkor már rég szét lenne verve az arcod. Oké? Csak ha rád nézek eszembe jut egy ember akit nem akarok, hogy eszembe jusson. Ennyi! Most adjál és pihenj mert holnap meccs.

Ingerülten felszálltam a biciklimre és szitkozódva tovább mentem.
Eszméletlenül bevertem az alkarom de túl ideges voltam, hogy ezzel foglalkozzak.

Elég volt a mai napból.