Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Gondolatok

Oikawa

- Basszus Onara-chan ha még egyszer ájultan talállak én esküszöm szívrohamban fogok elmenni. - adtam a kezébe teáját.
- Nem tehetek arról, hogy Shoyo ennyire felvitte a lázam! - kérte ki magának.
- Mi köze ennek Shoyóhoz? - ráncoltam a homlokom.

- Össze vesztünk - kortyolt bele bögréjébe - És üvöltöztünk kicsit.
- Miért? - döbbentem le. Ez nem vall Shoyóra.
- Mert megsértődött rám. - rántotta meg a vállát.
- Jó, de miért?
- Ami azt illeti... - gondolkodott el - nem nagyon tudtam össze rakni valami olyasmi volt, hogy szemét vagyok és miután ezt közölte velem elment.
- Nem lehet, hogy ezzel bűntudatot akart kicsikarni vagy es kis együtt érzést? - húztam a szám.
- Miért kéne bűntudatot éreznem? - ráncolta homlokát.
Egy nagy sóhajjal ott hagytam az értetlen lányt és kimentem a konyhába.

Onara-channal nem lehet veszekedni. Nem azért mert olyan makacs, hogy az már borzalmas vagy hogy mert képes otthagyni és elmenni miközben éppen üvöltözik veled mert "neki nincs energiája egy veszekedéshez" és nem is azértmert nem vesz komolyan. Ezek mind elsiklanak az a tény mellett, hogy Onara egy kész érzelem analfabéta.

Az elmúlt évek során tapasztaltam, hogy Onara-chan nem tudja néha feldolgozni a sértődés tárgyát, például ha valaki nem mondja el, hogy mi baja a büdös életben nem fogja megfejteni, hogy mi a problémája az adott illetőnek vagy rosszabb esetben még azt sem veszi észre, hogy ha valakit megbántott.

A másik probléma a veszekedéseknél, hogy átsiklik a fontos dolgokon. Nem tudom, hogy Shoyo mit érezhet, mivel nem voltam sajnos ott de Onara információiból biztosan nem fogom tudni megfejteni.

- Oh még valami! - lépett be Onara a konyhába, a hűtőhöz ment és kiöntött magának egy pohárnyi jeges vizet. Nem tudom miért, de mániája, pedig biztos nem tesz jót a betegségének. - Felhozta Satot. - mondta majd vissza ment a szobánkba.

Itt megakadtam. Satot? Mi baja lehetett, hogy ilyen témákat hozott fel?

Hirtelen megszólalt a csengőhangom.

Iwa-chan.

- Szia - sóhajtottam.
- Szia, felébredt már Onara-chan?  - kérdezte mivel legutoljára csak akkor hívtam mikor Onara-chan még eszméletlenül feküdt az ágyán lázzal.
- Persze, kiderült, hogy összevesztek Shoyoval.
- Miért?
- Fogalmam sincs - nevettem el magam idegesen - Onara nem fogott belőle fel semmit.
- Néha nehéz Onara-channal olyan, mintha egy túlméretezett baba lenne.
- Jah... - húztam el a szám.

————————————————————————
Shoyo

Ami azt illeti én magam sem tudom, hogy miért üvöltöztem ennyire a húgommal.

Olyan dolgokat vágtam a fejéhez aminek semmi értelem sem volt. De mégis... soha sem voltam még ennyire ideges.

Talán az, hogy bele rondított Kageyamával egy igen fontos pillanatomba aztán meg faggatott.

De megérdemelte azokat a szavakat vagy nem?

Ideje felnőnie és nem random elájulgatni az utcákon!

Nem lehetek mindig ott vele!

De felhoztam Satot...

Összetörtem a saját húgom.

- Egy szörnyeteg vagyok - suttogtam magam elé nem törődve az utcán álldogáló emberek furcsa pillantásaival.

Miért? Miért? Miért tettem ezt?

Le kell nyugtatnom magam.

————————————————————————

- Szóval összevesztél a húgoddal? - húzta fel a szemöldökét a labdát szorongatva - És ezért kellett fél órát buszoznom?
- Muszáj valakivel röplabdáznom! - válaszoltam.
- Mi van Kageyamával?
- Vele most bonyolultak a dolgok. - tudtam le ennyire, hisz tudtam, hogy Kenmát annyira nem fogja érdekelni a dolog, hogy meg is kérdezze.

- És miért vesztetek össze? - kérdezte miközben  kosárérintéssel át ütötte a labdát. - Ugye nem Morisuke miatt?
- Miért mi van Morisukével? - ütöttem vissza labdát értetlenül.
- Semmi... - zárta le a témát gyorsan - De akkor miért vesztetek össze?
- Ah, ideges voltam és össze mondtam neki mindenfélét - tartottam alkarérintésbe kezeim és vissza ütöttem a labdát - A végén, meg felhoztam a volt barátját - sóhajtottam.
- Nem ő halt meg? - kérdezte.
- De... - ráztam meg kezeim miközben Kenma vissza üti a labdámat. - Övön aluli volt.
- Ideges voltál.
- De ennyire? Biztosan utál.

Kenma nem mondott semmit. Csak síri csöndben ütögettük a labdát oda-vissza. Néha néha beszéltünk egy két dologról de egyik beszélgetés szál sem kötött le annyira.

- Nagyon magadba vagy szállva. - fogta meg a labdát. - Ennyi erővel játszhattam is volna.
- Bocs, csak nem tudok másra gondolni, csak, hogy milyen hülyeségeket vágtam a fejéhez.
- Figyelj... nem nagyon ismerem a húgodat, de amennyire ismerem tudom, hogy nem mérges rád, vagy ha az is ezer százalék, hogy meg fog bocsátani - mosolygott rám.
- Kösz...

————————————————————————

Hazafelé baktattam és közben próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet majd otthon találkozni testvéremmel. Üvöltözni végülis nem üvöltözhet velem, hisz anyáék már valószínüleg otthon vannak.
Natsu előtt meg főleg nem ordítozhat így bizonyos szemszögekből meg vagyok mentve a brutális lélek tiporástól de ki tudja mennyire mérges...

————————————-

Remélem még mindig
tetszik a story és nem utáltátok
meg:)