Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Basszus Tanaka...

- Megkérdezhetném, hogy miért vagyok itt? - vontam fel a szemöldököm.
- Nos, a legtöbb tanárod panaszkodott arra, hogy nem igazán vagy a legjobb lelki állapotban. - nézegette a papírját a nő.
- És ezért most dili-dokihoz küldtek?! - hitetlenkedtem. - Anyjukat!

Nem tudom mi volt olyan érdekes ezen a mondatom de a doki felírta magának.

- Mint értesültem egy fél éve kemény traumán kellett át menned. - közölte velem fa arccal a "pszichológus" - Hogy érzed magad most?
- Úgy érzem magam, hogy egy idiótával állok szenben. - válaszoltam frappánsan, de a helyett, hogy értékelné megint felfirkantott valamit a táblájára.

- Ha segítséget kéne kérned kitől kérnél?
- Az magát miért is érdekli? - rohadt idegesítő ez a nő, kiborít.

- Hallom zenélsz, milyen fajta zenéket írsz?
- Olyanokat amiket szeretek. - dőltem lejjebb a székben. Ez hosszú lesz.

- Miért nem válaszolsz egy kérdésre sem? Talán félsz a választól? - félek, hogy beverem a képed nyanya.
- Képzelje el, hogy a tanárai semmi ok nélkül elküldik egy idegesítő nőhöz akinek a kérdései még idegesítőbbek. - ez megint firkálgat, ezt nem hiszem el.

- Mit éreztél mikor bejutottál a válogatottba?

Ennél a kérdésnél kicsit megakadtam. Hogy mit éreztem?

[Visszaemlékezés]

- Nem fogom kinyitni. - meredtem a lapra.
- Nyugi, ezer százalék, hogy bejutottál. - nyomott egy puszit az arcomra amitől elvörösödtem. - Te vagy a legjobb liberó akit valaha láttam!
Lágyan rá mosolyogtam.

- Oké - álltam fel és felkaptam a lapot. - Készen állsz? - egy határozott bólintás után feltéptem a borítékot és kivettem belőle a lapot.
- Kedves Hinata Onara! - kezdtem olvasni - Nagy örömmel közöljük, hogy bejutott a Japán röplabda női válogatottjába! - olvastam fel ledöbbenten.

- Bent vagyok. - Suttogtam és felnéztem a rám vigyorgó Sato-kunra.
- Bent vagy! - ölelt meg szorosan én meg boldogan bele nevettem a mellkasába.

Hihetetlen... bent vagyok.

[Visszaemlékezés vége]

- Örültem. - zavartam el az emléket gyorsan - boldog voltam, hogy sikerült.

- Egy 15 éves lánynak kicsit nehéz lehet 4 hónapra elmenni az ország másik felébe egyedül milyen volt?
- Jó, az edzőtársaim sokat segítettek.

- Mint mondták elég agresszív természetű vagy, miért?
- Nem tudom, maga miért ilyen irritáló?

Egy még szarabbul eltelt fél óra után szinte amint meghallottam a csengő hangját kirontottam a teremből. Dili doki mi?

————————————————————

A szünetben elővettem a gitárom és fülessel
gitározgattam az egyik padon az udvaron.

Csak egy szám. Gyerünk Onara csak egy szám.

Nem akartam belátni magamnak, de tudtam miről írni. Csak nem mertem. Olyan jó lenne kimondani végre mi történik a fejemben, de félek túl sok emlék törne fel.

[Visszaemlékezés]

A napos szobában halkan játszottam az ukulelémen Sato-kun meg a telefonját nyomogatta.

- Onara-chan? - nézett fel rám.- Ha rám nézel mi jut eszedbe legelőször?
- Talán a nap - gondolkoztam el.
- Ha én vagyok a nap akkor te vagy a hold - Vigyorgott rám.

2 nappal késöbb

- Nem találom a telefonom fel hívsz? - kutatott a szobámban.
- Persze - mondtam és már hívtam is.
Nem messze tőlem a telefonjából felszólalt a "Fly me to the moon".
Elvettem a párkányról a telefont de mielőtt oda adtam volna neki éppen láttam, hogy hogyan vagyok beírva neki.
- Mit keres az a hold emoji a nevem mellet? - adtam neki oda a telefont mosolyogva.
- Mert te vagy a holdam emlékszel? - Puszilta meg a homlokon.

[Visszaemlékezés vége]

Elővettem egy lapot és vissza tartva könnyeim hatalmas fájdalommal a szívemben rá meredtem.
Tudtam, mit akarok leírni de nem vitt rá a kezem. Egyszerűen lefagytam.

————————————————————

Egyedült ültem az asztalomnál egy üres lapra meredve. Oikawa nem volt otthon mert ma Iwaizumival aludt

Minden sor amit ki gondoltam mint a sav, úgy égetett belülről. Minden sorhoz egy emlék fűződött és minden emlék fájt.

A lapomat már teljesen eláztatták a könnyek ezért dühösen össze gyúrtam és hátra hajítottam.

Hirtelen lépteket hallottam a szobám előtt amire gyorsan letöröltem a könnyeim és az ajtó felé néztem.

- Kicsim minden oké? - nyitott be anya.
- Persze éppen szövegt írok - virítottam elő a kamu mosolyom.
- Akkor nem is zavarok. - mosolygott vissza majd kiment a szobából.

- Gyerünk Onara csak a címet - sóhajtottam majd felírtam a lap tetejére a következőt "The Moon and the Sun".

És nem bírtam. Túl nagy volt a bennem lapuló elfojtott fájdalom. Az elmúlt 5 hónapban szinte minden értést elfojtottam ami bennem lapult és ez a sok érzelem a rengeteg emléktől hirtelen előtört.

Elővettem azt a kis ijesztő sötétkék dobozocskát amelyben a pengék pihennek.

Nem vagyok hülye. Tisztába vagyok ennek veszélyével és pont ezért csak azokat a pontokat vágom amelyek a legbiztonságosabbak.

Nem akartam ezt tenni, de túl nagy volt a fájdalom és muszáj volt elnyomnom fizikaival.

Egy vércsepp rá csöppent a lapra is, de úgy voltam vele, hogy azt úgyse veszi észre senki.

Lefertőtlenítettem a sebeimet és megmostam az arcomat, hogy kevésbé látszódjon, hogy sírtam.

Csengettek.

A pulcsimat a kezemre húztam mivel elég hideg volt kint és kinyitottam az ajtót.

- Tanaka? - lepődtem meg.
- Szia Onara! Hinatához jöttem.
- Még lent van a kisboltban mindjárt jön, addig menj be a szobájába - invitáltam be.

Tanaka bement, én meg kimentem a konyhába és ittam egy jéghideg pohár vizet majd vissza sétáltam a szobámba.

De megtorpantam.

Tanaka a szobám kellős közepén állt és az író asztalomra meredt ahonnan még nem voltak elrakva a pengék. A szeme ki kerekedett, és sokkoltan bámult a kis doboz tartalmára.

- Onara-chan...